Csak a lépését meg a járását

Michael Frayn Függöny fel! című bulvárdarabjának első felvonásában azt látjuk, ahogy egy rendező 6 színésszel megpróbál a premier előtti utolsó éjszakán színpad-képessé tenni egy felejthető bohózatot, a második felvonásban pedig a turné sokadik állomásán járunk, és a színfalak mögötti történések fordulnak felénk.

Örök igazság, hogy nem érdemes prekoncepciókkal beülni a nézőtérre. Az is tény, hogy Frayn nyilván nem világmegváltó szándékkal írta meg ezt a komédiát, amelyet 1982-ben Londonban az év legjobb vígjátékának választottak, és azóta magyar nyelvterületen is kifejezetten sikeres. (Hamvai Kornél fordítását több helyen, több címmel műsorra tűzték, sőt, mostanra már a Mohácsi testvérek magyarított átirata sem kizárólag Kaposvárhoz kötődik – ezt a változatot vitték színre Miskolcon is. Az infó azért kívánkozik ide, mert ebből az előadásból származik a Komáromban is látott díszlet, Horesnyi Balázs munkája.) Mégis azt gondoljuk, hogy a Függöny fel!-ből akkor születik igazán szórakoztató előadás, ha túlnéz a – jobb esetben – virtuóz játéknak lehetőséget teremtő szellemes alapötleten (elölnézet-hátulnézet), és képes megteremteni a „kicsit több” illúzióját. Azt az illúziót, hogy a színház valamiképpen önmagára is reflektál, vagy hogy a színpadra vitt próbafolyamat és haknisorozat akár a „valahol itt, valamikor most” valósága is lehetne, vagy hogy a színpadon és a színfalak mögött is szerepeket játszó figurák maszkja mögött valami élő, érző öntudat is felsejlik.

Ez utóbbi lehetőségből megvillan valami a második felvonásban, leginkább a zárlatában, de Méhes László, az előadás rendezője alapvetően a Frayn-vígjáték elsődleges humorával, helyzetkomikumával dolgozik. A téma – hogy a vélhetőleg egykor jobb napokat látott színészek válogatott kínjaikat-bajaikat magukkal vonszolva hogyan tudnak le egy dilettáns produkciót – a Komáromi Jókai Színház előadásában tulajdonképpen formává válik. Nemcsak a próbált darab bonyolódik a körül, ki hol jön be és hol megy ki, mikor lép színre és mikor távozik, hova teszi a táskát, a ruhát, a szardíniástányért…, hanem a „háttértörténet” is. Ahogy az első felvonásban a rendezőt alakító Tóth Tibor instruálja a színészeit az ajtó-ablak, jobbról-balról, kimegy-bejön rendszerben, úgy építi fel a második felvonást Méhes László a szereplők lépésére meg járására, a színpadról hallatszó végszavak, az ajtók nyitódása és csukódása diktálta, egyre felfokozottabb tempóra. Ez a tempó a meglehetősen nehézkesen előremozduló első rész után egyrészt üdítően hat, másrészt viszont egy idő után maga alá temeti a fineszesebb poént (t. i. hogy az első felvonásban próbált előadás jelen időben zajlik, csak éppen számunkra most az van takarásban, de ha odafigyelünk, a kulisszák mögött / a szemünk előtt kibontakozó privát feszültségeket pontosan bele tudjuk illeszteni abba a másik időkeretbe).

Az eredetileg háromfelvonásos szerkezet kettőre redukálása elvben annak a hangsúlyeltolódásnak ágyaz meg, hogy az erősen időzőjelben értett személyes drámák kibontására fut ki a játék, de a hol whiskysüveggel, hol virágcsokrokkal, hol csákánnyal lótó-futó szereplők a burleszkig feszített helyzetekben karikatúrák maradnak, így személyességről, személyes tétről aligha beszélhetünk. Ennek a játszmának az az emblematikus pillanata, amikor Mokos Attila letolt nadrágban ugrándozik fel a lépcsőn, vagy amikor Holocsy Krisztina szakításként egy méretes kaktuszt tol Tóth Tibor hátsó felébe.

Az előadásban a már említetteken kívül Bandor Éva, Fabó Tibor, Tóth Tibor, Szabó Viktor, Tóth Károly, valamint – vendégként – Losonczi Kata és Drága Diána látható. Akik most, az évad végéhez érve megpihennek, aztán szeptemberben folytatják a szardíniák kergetését.