Criticai Lapok

Nyugodtan kijelenthetjük, az idén tizenkettedik évfolyamába lépő Criticai Lapok a magyar színházi szaksajtó meghatározó lapjává lett. Bár a „nagy öreg” továbbra is a Színház marad, de a palettát tovább színesíti az Ellenfény, a Premier, a MASZK, a Zsöllye, a Bárka Színház saját lapja, a Hajónapló. Bár ezek többségében szaklapok, egyedül a Premier próbálkozik a bulvársajtóhoz közelítő eszközökkel. Szót kell még ejtenünk a Súgóról, mely az Est Lapok színházi mutációja, ez inkább regionális műsorfüzet. E felsorolásra talán azért is szükséges volt, hogy rámutassunk, olyan populáris, mégis értékcentrikus magazin, mint a Film Színház Muzsika volt hajdan, ma nem található az ugyancsak gazdag magyar sajtópalettán.

A Criticai Lapokat Szűcs Katalin jegyzi főszerkesztőként. S hogy a szemleíró vállalja annak ódiumát, hogy januárban a decemberi számot ismerteti, annak két oka van. Az egyik, hogy mikor e sorokat írom, a januári szám még nincs a boltokban (megjegyzem, karácsony előtt még a decemberi sem volt), a másik, hogy ebben a számban található Darvai Nagy Adrienne alapos, következetes bírálata a Jókai Színház Sirályáról.

A számot a Krétakör sokak szerint botrányos Hazámhazám című előadásáról szóló két írás nyitja. Ezt ugyancsak két írás követi a Szkéné Színházban bemutatott Parasztoperáról, Marik Noémi és Bácskai Júlia tollából; de szintén ketten írnak Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabjának Új Színház-beli bemutatójáról. Bárcsak nálunk is megvalósulhatna ez az örvendetes polifónia. Fried Ilona egy drogrehabilitációs csoport Shakespeare-estjét ismerteti, Marik Noémi pedig a legutóbbi Alföldi-rendezést, Mark Ravenhill: Shopping and fucking című darabját mutatja be.

Olvashatunk a lapban zenekritikákat is: a Lux Nox koncertjéről az Őszi Fesztiválon és Joshua Redman Mood Swing című CD-jéről; valamint két könyvbírálatot, A huszadik századi dráma és színház kézikönyvéről, és Balatoni Mónika Tükörjáték című kötetéről, melyben Jászai Mari naplóját, tanulmányait, leveleit közli újra.

Jellemző a magyar színikritikusi gárda hozzáállására az a pár sor, melyet egy kortárs táncfesztiválról készült tudósításban olvashatunk: „Ilyen például az L1Stúdió, ahova még mindig nem sikerült elmerészkednem, mivel 3 átszállással érhető el Budapest belterületéről.” A lap e számában tizenkilenc színházi eseményről számolnak be, ebből kettő Nyugat-Európában történt, a határon túli magyar színházakat a Jókai Színház képviseli, ezenkívül 1, azaz egy vidéki színházi eseményről, egy debreceni Godot-ra várva előadásról tudósítanak, a maradék tizenöt előadásra Budapesten került sor. Tehát a Jókai Színház akár még tartsa szerencséjének, hogy a jeles ítész egyáltalán hajlandó volt leutazni?

Darvai Nagy Adrienne azt írja: „Valójában a komáromi előadás összes pillanata – miként a kiáltványszerű darab majd’ minden szava – jelentéses és jelentős. A mindenben és mindenkiben megnyilvánuló ambivalencia szüntelenül a szélsőségek természetes egységét erősíti a nézőben. Bizonyára a szerző is folytonossá váló állandóság, a társas magány, a némelykor röhejesen »boldogító« boldogtalanság kibékíthetetlennek tűnő, ám létező állapotára kívánta felhívni a figyelmet, vallomását azonban saját kortársai még nem értették meg.

Telihay kései elégtételt szolgáltatott Csehovnak.” (K. L.)