Botrány egyetlen pipacs miatt

JUHÁSZ KATALIN

Versek, versrészletek közlésére sajnos nincs hely e hasábokon, ezúttal azonban kivételt teszünk, mert olyan műről lesz szó, amelynek tartalmát, hangulatát és poétikai jellemzőit lehetetlen egy „gazdaságos” körülírással megfelelően érzékeltetni.

A Szlovákiai magyar szép irodalom 2014 című antológiában szereplő Egyetlen pipacs című versről van szó. Szerzője Zirig Árpád, aki ebben a műben azt bizonyítja, hogy egy igazi művészembernek nemcsak az aktuális politikai helyzetről van véleménye, hanem kollégái művészi teljesítményéről is markáns és építő jellegű kritikát képes megfogalmazni, elhelyezve őket a képzeletbeli értéklistán, ily módon segítve, nevelve az olvasót.

Persze el lehetne intézni a dolgot egy mondattal, valami ilyesmivel: „Versében Zirig Árpád az intolerancia és az alig burkolt antiszemitizmus radikális nyelvén jellemzi Kertész Imre Nobel-díjas regényét, a Sorstalanságot.” Ehelyett álljon itt az ominózus versrészlet az antológiából, amely a hazai magyar szerzők tavaly folyóiratokban publikált műveiből állt össze.

„Újra kezdtem olvasni a Sorstalanságot,

de Nobel-díj sem emelt nagyot a színvonalán,

csak a szerzőt súlyozta, fényezte,

arra azért elégnek bizonyult, hogy rá jöjjek,

én nem írhatok ilyen bepácolt, nagydíjra

készült regényt, inkább a szerzőt

bújtatom bele e versbe

ha a jégeső a kertemet úgyis meggyalázta,

legalább legyen nekem is egy jó kertészem.”

Az idézett vers egyébként az Irodalmi Szemle 2010/1. számában jelent meg. Most nyilván sokakban felvetődik a kérdés, vajon miképp kerülhet egy 2010-es szöveg a 2014-es antológiába. Én viszont azt mondom, hogy egy műalkotás értékének szempontjából mit sem számít a megjelenés éve, főleg, ha a a mondanivaló aktuális, a szerző neve pedig Z-vel kezdődik, azaz komoly esélye van az ábécésorrendbe szerkesztett kötet utolsó versét prezentálnia, mintegy lezárva az antológiát, kitéve azt a bizonyos pontot.

De ha már így benne vagyunk a helypazarlásban, jöjjön még egy részlet az Egyetlen pipacs című költeményből:

„Sok minden még zavaros, rendezetlen

de csakis egy nyitott államalakulat jöhet

számításba, amelyhez később csatlakozhatna,

például Mátyusföld, Palócföld, Gömörország,

Bodrogköz, Ungvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék is,

de ha a maradék ország is csatlakozni szeretne

arról bizonyosan népszavazást kellene tartanunk.”

Nyilván akadnak rosszmájúak, akik nem a tartalomra, hanem csupán a formára figyelve azt kérdik, hogy vajon mi ebben a vers, hiszen sem belső ritmus, sem rímelés nem igazán jellemzi e sorokat. Nos, nekik azt üzenem, hogy elég a szőrszálhasogatásból, vers az, amit rövid sorokba tördelünk, punktum!

Ennél sokkal érdekesebbnek tartom azt a kérdést, vajon miért nem foglalkozott eddig senki ezzel a művel, például miért nem tűnt fel annak idején az Irodalmi Szemle szerkesztőinek, a kritikusoknak és irodalomtörténészeknek vagy a szóban forgó antológia szerkesztőjének. Azt, hogy az olvasók miért nem hívták fel eddig lapunk figyelmét e versre, azzal magyarázom, hogy közülük csak kevesen juthattak a napokban megjelent antológia végére, ha egyáltalán hozzájutottak már. A benne szereplő negyven szerző közül én jelenleg nyolc olyanról tudok, aki még nem foghatta kézbe.

Apropó: szerzők. Többen közülük értetlenül állnak az idézett vers fölött, és fel nem tudják fogni, hogyan kerülhettek egy társaságba, egy szövegkörnyezetbe a mű megalkotójával. Mindenesetre jövőre már nem szeretnének szerepelni az antológiában. A Csehy Zoltán és Polgár Anikó által e tárgyban indított, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, illetve a szerkesztőnek címzett körlevelet többen aláírták, de például Barak László úgy véli, egyszerű dilettantizmussal állnak szemben, ami nem alkotmányellenes, ezért tiltakozni sincs érteleme ellene.

Mindenesetre úgy tűnik, gyűrűzik a botrány, és egy legalább tízéves hagyomány került veszélybe. (Minimum ennyi ideje jelenik meg éves irodalmi termésünk válogatása.) Az eddig egységesnek tűnő hazai magyar írószervezeten belül dúlnak az indulatok, mint amikor „Piros rózsák ágyasai között / fehér szelek imádkoznak, / zöld suhanás borzolja a kalászokat.” Ugye, mondanom sem kell, kitől idéztem e sorokat?