Bőrbe kötve – Pozsonyban

Holnap délután 5 órakor nyitják meg a pozsonyi Brämer-kúriában (Žižka utca 18.) a Bőrbe kötve című kiállítást, melynek alcíme: III. rész, A test kiterjesztése : Behatolás a testbe, Kirakat – Kiállítás – Kísérlet. Az anyagot a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, a váci Tragor Ignác Múzeum, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációs tanszéke és a Szegedi Tudományegyetem angol tanszékének szemiográfiai kutatócsoportja állította össze; Pozsonyban a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma mutatja be. A kiállítás egyébként egyike a Szlovák Nemzeti Múzeum 2004-re tervezett fő programjainak. Nem véletlenül: érzékeny témáról – az emberi testről szól, rendhagyó módon. Arról, hogy mi rejtőzik a bőr alatt, Tóth G. Péterrel, a kiállítás szerzőjével, a veszprémi múzeum történészével beszélgettünk.

Hogyan született meg a kiállítás ötlete?

Néhány évvel ezelőtt a pécsi egyetem kommunikáció szakán tartottam egy kurzust a test jelentéseiről a kultúrában. A beszélgetések során kiderült, a hallgatók többsége számára a szexuális jelentés az általános. Azután beszélgettünk arról, hogy a test tulajdonképpen a kint és a bent: a külső világ idomul a testhez, illetve mi is a testünkhöz idomítjuk. A másik oldalon pedig mindenkiben ott munkál a megismerés ősi ösztöne: azt, ami a testen belül van, nem látjuk, csak ha megbontjuk a felületét. Ezt teszi az orvostudomány, de ezt jelenti az ölés, az erőszak is: az agresszió célja a másik ember testi integritásának a megbontása. Az erőszak, a destrukció éppúgy a kultúránk része, mint a konstruktív elképzelések. S ha már ennél az ellenpárnál tartunk: más jelentéseket hordoz a férfi és mást a női test... Az alapgondolat – a test – tehát adott volt. Felvettem a kapcsolatot olyan kutatókkal, szakemberekkel – akadt köztük filozófus, irodalmár, történész, néprajzos, képzőművész –, akik saját területükön szintén foglalkoznak a testtel. Mindannyian egy-egy kis projekten dolgoztak, s ezeket az eredményeket – illetve egy részüket – mutatjuk be a kiállításon. A teljes anyag egy tanulmánykötetben jelenik meg.

Milyen szempontok szerint állították össze azt az anyagot, amely múzeumi eszközökkel prezentálja a témát?

A szerteágazó kutatási területek miatt az elkészült anyagban egyaránt jelen van a történészi látásmód és az ismeretelméleti szint. Műfajként kitaláltuk a színházat, a teátrumot mint tudományos műfajt: a kora újkorban kialakult az a szemlélet, hogy az „én” egy szerep, a világ pedig díszlet; a színház az a műfaj, amely a világ leírásának, bemutatásának kerete. Számunkra ez ma már metaforának tűnik, de a kor embere valóságként érzékelte. Ma talán az áll a legközelebb ehhez a szemléletmódhoz, amikor arról beszélünk: a világot virtuális közegként fogjuk fel... A kiállításunkra tehát színpadszerű installáció jellemző: kevésbé merev rendszer, mint egy klasszikus múzeumi kiállítás. Nevezhetjük posztmodern patchworknek: mindenhonnan minden összeszedhető, a 18. századi fegyverektől a 20. századi orvosi eszközökön át a naiv Krisztus-képekig... Elsősorban olyan eszközöket, használati tárgyakat kerestünk, amelyekben semmi unikális nincs, bármelyik múzeumban fellelhetők lennének. Az összeállított anyagban csak a Vácott, a Fehérek templomának kriptájában feltárt koporsók egyedi műtárgyak. Természetesen a kiállítás összképe, hangulata, jelentése attól is függ, hol mutatjuk be: Veszprémben a múzeumban kapott helyet, klasszikus múzeumi kiállítóterekben. Vácott az ortodox templom volt a színhelye – ott a szakrális jelentések domináltak. Pozsonyban a boltíves pincegalériában a katakombák világa fog megjelenni, dominálnak a csontok, a koporsók, az elfeledett tetemek.

Milyen volt a kiállítás visszhangja az eddigi két helyszínen?

Nem heccelni akartuk a közönséget, inkább gondolatokat, mint indulatokat szerettünk volna kelteni. Ez eddig bejött. Volt, aki jelezte: hiányolja, hogy nem foglalkoztunk a lélekkel. De mi szándékosan akartunk a testről beszélni. A lélek is felfedezhető – a bőr, a hús, a csontok mögött...