Bombanők a Thália színpadán

Joe és Jerry (Maneses István és Petrik Szilárd) – álruha nélkülMert ez a „musical” a filmvászonról lépett le a Majestic színpadára, azaz fordított utat járt be, mint a többi Broadway-dalmű. Nem is csoda, hogy Billy Wilder hatalmas sikerű mozijából, a Van, aki forrón szeretiből a zeneipar is profitálni akart. A film ugyanis egy amerikai felmérés szerint minden idők legjobb vígjátéka. A kassai közönség is felkészülten érkezett, mindenki ismerte a sztorit, csak a megvalósításra voltak kíváncsiak, különösen a két állástalan férfizenészre (Petrik Szilárd és Maneses István), akik egy női zenekarban kénytelenek munkát vállalni. Aztán mindketten belezúgnak a legszebb lányba, egyiküknek fondorlatos módon sikerül is meghódítania Sugart (Marilyn Monroe játszotta a filmben, Kassán Virágnak keresztelték és Germán Líviára osztották a szerepet), másikuk pedig képtelen megszabadulni egy idős milliomostól, (Pólos Árpád), aki követi minden mozdulatát. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény, hogy hőseink, illetve hősnőink véletlenül szemtanúi lesznek egy maffiózók közötti leszámolásnak, ezért egyfolytában menekülniük kell a nehézfiúk elől (Cibula Péter, Kovács Attila, Bocsárszky Attila). Játszik még egy ügyefogyott impresszárió (Illés Oszkár), egy szigorú zenekarvezető madam (Kövesdi Szabó Mária) és egy komikus felügyelő (Bocsárszky Pál). Az előadás során a 30-as évek ragtime-slágei csendülnek fel, frappánsnak szánt, a történetet kidomborítandó magyar szöveggel (Suha Kálmán). A rendező pedig Mikó István, immár harmadszor, ebből másodszor az idei évadban. Kicsit sok a jóból, mondják sokan, ám az átlagembereknek tetszik a dolog. És ez a fő, elvégre ha egy színház csak a szakmabeliekre és az entellektüelekre gondol, abba belebukhat a vezetés, lásd Komárom.

A Van, aki forrón szeretit zabálják a nézők. Sokáig lesz műsoron, és sokat tájolnak majd vele, az már most nyilvánvaló. Ezért félve írom le, hogy Mikó ezúttal is szorgosan ápolja a kliséket, hogy hiányoltam a modoros vonások mögül az egyes jeleneteket összetartó szándékot. Azt meg egyáltalán nem kellene elárulnom, hogy végig olyan érzésem volt, mintha idegen nyelven beszélnének hozzám, tökéletes nyelvtani szerkezetek felhasználásával és kifogástalan, pallérozott kiejtéssel, ám energiáikat a mondanivaló megragadása helyett a megfogalmazás kicsiszolására fecsérelve. A híres filmnek sem volt világmegváltó üzenete, de a kor, a húszas évek Amerikájának vadkapitalizmusa és gengszterparadicsoma, a naiv, álmodozó lánykák elvágyódása és a mindenáron boldogulni akarás elszántsága azért ott munkált a vásznon. Ráadásul a filmből erőnek erejével musicalt csináltak, amely Kassán nem igazán nevezhető musicalnek, hiszen a kor világslágereit hallhatjuk eléggé megerőszakolt magyar szöveggel. Off-off Broadway feeling. Másképp kellett volna megnevezni a produkciót, mondjuk úgy, hogy „vidám, zenés korrajz”.

A két főszereplő – de egyikük mindenképp – néhol láthatóan úgy érzik, hogy menthetetlenül leégetik magukat, amikor magas sarkú cipőben és parókában bájolognak a színpadon. Ez a tény azonban meglepő módon nem árt az előadásnak, épp ellenkezőleg, nagyot lendít rajta. Hiszen Joe és Jerry szerepük szerint is feszengnek a női göncökben, ezért a fiúk tulajdonképpen önmagukat adják. (Ráadásul tényleg jó lábuk van!) A magyar Virág olyan, mint az isteni Marilyn volt, Germán Lívia vélhetően látta filmet, és ahhoz tartotta magát. Nem egy hús-vér nőt, hanem egy filmszínésznőt formál meg, de hát ez meglehetősen hálátlan szerep, senki sem boldogult volna vele ennél jobban, főleg akkor, ha mögötte a teljes lányzenekar szőke parókában virít. Kövesdi Szabó Máriára lehet támaszkodni, megbízhatóan hozza a rövidlátó zenekarvezetőt, aki nem veszi észre az érte epekedő együgyű titkárt. A legemlékezetesebb alakítás viszont Pólos Árpádé. Most is látom, amint nyálcsorgatva követi Daphne-t, azaz Jerry-t a hangszerekkel. Táncos duettjük egyszerre kacagtató és ironikus, számomra ezekben a percekben billent át a mérleg nyelve veszteségről nyereségre. Enélkül most is olyan hülyén érezném magam, mint amikor azt kell írnom, hogy nem is volt ez olyan rossz „a maga nemében”. Persze nem mondhatnám, hogy ettől az előadástól nagyot változott volna a világ, akadnak benne jócskán „terepszínű” szereplők és erőltetett poénok, nincsenek székekhez szögezően izgalmas jelenetek, de valahogy nem bánom, hogy előre tudom, mi fog történni. Néha ugyan kissé kimódolt és maníros megoldásokhoz folyamodnak a színészek, hiányzik az a szuverenitás, ami a filmből sugárzik, ám az itt-ott előforduló tétovázás ugyanolyan bájos tud lenni, mint az energiatakarékos, ám frappáns táncbetétek. Egyedül Flórián Szabolcs gegjei tűntek néhol erőltetettnek. A fiatalember tizenhárom különböző epizódszerepben rendezi át a színpadot, és bár horgászként, részeg matrózként és ördögként poénosan hat, inasként vagy állásközvetítőként már széttördeli a jeleneteket. Haščák József multifunkcionális díszlete megérdemel néhány dicsérő szót. Mert bár az ide-oda rakosgatott hat fakocka számomra kellékként zavaróan hatott, a vasúti fülkékből egy pillanat alatt lett tűzfal, jacht-belső vagy éppen utcarészlet.

Dramaturgot nem láttam a stáblistán, ennek ellenére valaki bizonyára felelős azért, hogy benne maradt a szövegkönyvben néhány „vérciki” poén, például: „Bár lennék fából, akkor biztosan belém esne a Sue! Vagy: „Mi van a hangyaboly alatt? Hangyagirl!” A húsvéti locsolóversikét is kihagyhatónak tartom, ha másért nem, azért, mert Amerikában nem szoktak locsolkodni. Felesleges poénkodás az egyébként szerethető gengszterek részéről az a brechti elidegenítés, amikor ráförmednek a közönségre, hogy „Azt hiszik, színházban vannak!?” Mivel ehhez hasonló kikacsintás a továbbiakban csak egyszer fordul elő (amikor Kollárik Lucia neglizsében Flórián Szabolcs horgára akad) nem igazán értem az ötlet célját.

Mindent egybevéve azonban ez a darab sokkal szerencsésebb kimenetelű a maga műfajában, mint a társulat előző, szintén világhírű film alapján készült Zorbája a sajátjában. Csak remélni tudom, hogy a következő évadban végre maradandó élményben is lesz részünk Kassán, a Caligulához, vagy a Kár, hogy K.-hoz hasonló kaliberű. Ősztől talán a fél éve céltalanul szomorkodó stúdiószínpadot is használni kezdik majd. Ladies and Gentlemen, legyünk optimisták!