Bizonyos fokig minden retorika

Annak a nyugati magyar irodalomnak a képviselője ő, amely az est egyik házigazdája, Grendel Lajos Kossuth-díjas író szerint még mindig egy kicsit terra incognita számunkra, mert a rendszerváltásig nem sok lehetőségünk volt hallani róla. A fordulat óta persze kicsit változott a helyzet, és Kibédi Varga Áron neve ma már bizonyára sok hazai olvasónak ismerősen cseng, hiszen a Kalligram Kiadónál négy kötete jelent meg, legutóbb az Oldás című verseskötete. A jeles irodalomár azért is örült a Magyar Intézet meghívásának, mert mint mondta, így végre ellátogathatott a városba, ahol a kiadója van.

„Kibédi Varga Áron a nyugati magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Nagyon sok műfajú író, irodalomtörténész, esszéíró, költő” – jellemezte Grendel Lajos az est vendégét, aki 1930-ban született Budapesten, és 1948-tól Hollandiában él. Mind holland, mind francia nyelvterületen a komoly irodalomtudósok közé tartozik. S hogy minek köszönheti karrierjét? Saját bevallása szerint egyebek mellett háromnyelvűségének (magyar, holland, francia), amelyhez negyedik nyelvként hozzávehetjük a németet is, mivel Hollandiába érkezése előtt két évig Németországban élt. A költői pályán Cs. Szabó László indította el. A Hollandiában francia irodalmat tanuló, fiatal Kibédi Varga Áron ugyanis verseit magyarul írta, és elküldte őket Cs. Szabónak, hogy mondjon bírálatot róluk, érdemes-e egyáltalán folytatnia. A londoni emigrációban élő, akkoriban a BBC szerkesztőjeként dolgozó Cs. Szabó László biztatta a fiatalembert, és verseit rögtön továbbította is a Münchenben megjelenő Látóhatárnak, amelynek hasábjain az ezt követő időszakban rengeteget publikált. Tanulmányokat, verseket egyaránt. Oldás című kötetének verseiből az est közönségének is felolvasott jó néhányat. A felolvasást megelőzően elárulta, hogy azok a költők állnak hozzá legközelebb, akik aránylag keveset írnak, és nagyon meggondolják, mit írnak le, mint például Pilinszky. Manapság Kibédi Varga Áron szerint a közéleti költészet ideje lejárt, és „a költő most az, aki a szavakkal felvillant valamit, amin az emberek elgondolkoznak, és hirtelen a valóságot valahogy másképp tapasztalják”. Csakhogy, tette hozzá, a szavakban az a borzasztó, hogy sohasem írják le pontosan a valóságot.

És mint kiderült, az irodalomtörténet-írás sem lehet igazán objektív. Kibédi Varga Áron esszéit olvasva Grendel Lajos arra a következtetésre jutott, hogy annyiféle irodalomtörténet lehetséges, ahányféle olvasója van az irodalomnak. Létezhet-e egyáltalán afféle objektív irodalomtörténet, amilyet például a marxisták elképzeltek? Kibédi Varga bevallotta, irodalomtörténet-íróként neki is szembe kellett néznie ezzel a problémával, de minden szubjektivitás ellenére vannak olyan írók, akik egyszerűen egy-egy irodalomból kihagyhatatlanok, mint például a francia irodalomból Balzac vagy Proust. Ugyanakkor ő például annak idején, amikor a feleségével francia irodalomtörténetet írt, belevette Jan Potocki lengyel grófot is, egy csodálatos francia regény szerzőjét. Szerinte ugyanis aki franciául ír, az beletartozik a francia irodalomba, ugyanúgy, ahogy ő maga is része a magyar irodalomnak, és beletartozhatna mondjuk egy Grönlandon élő, magyarul író személy is, akkor is, ha soha nem járt volna Magyarországon. Grendel nagyon érdekesnek tartja Kibédi Varga Áronnak az egyik esszéjében felvetett gondolatát, mely szerint az lenne igazán jó irodalomtörténet, amelyet kétféle szempontból írnának meg. Mondjuk a 18. század irodalmát úgy, ahogyan azt most, 2004-ben látjuk, és úgy, ahogyan a kortársak látták. ĺgy amellett, hogy ez a kétféle nézőpont alternatívát adna az olvasónak, arra is következtetni lehetne belőle, hogy az elmúlt évszázadok alatt miért merültek feledésbe olyan írók, költők, akiket a maguk korában a legjobbak között tartottak számon. (Mert azt mégsem gondolhatjuk, mondta Kibédi Varga, hogy a kortársak annyira hülyék voltak, hogy nem tudták, ki az igazán nagy költő vagy író.)

Szóba került a Mikes Kelemen Kör is, amelyet éppen ötven évvel ezelőtt azért alapítottak Hollandiában élő magyar fiatalok (köztük Kibédi Varga), hogy megbeszélhessék azokat a kérdéseket, amelyeket a hollandokkal nem tudtak volna. Mára a Mikes Kör komoly intézménnyé vált, amely minden évben többnapos találkozót rendez a magyar értelmiségiek számára a legkülönbözőbb témakörökben.

Hushegyi Gábor esztéta fő kutatási területéről, a retorikáról faggatta Kibédi Varga Áront, és felhívta a figyelmet arra, hogy bár sokak szerint a retorika távol áll a társ-művészetektől, Kibédi Varga Áron tanulmányaiból arról értesülhet az olvasó, hogy mindez a vizuális művészetekre is alkalmazható. Egy időben az a kérdés foglalkoztatta az irodalomtudóst, van-e az életnek olyan területe, amely nem erre épít, vagy legalábbis nem tudatosan. Ezzel a kérdéssel foglalkozik A retorika általánosságai és határai című tanulmányában is, amely reményei szerint a jövőben magyarul is megjelenik a Kalligramnál. Kutatása eredményeit az esten tömören így foglalta össze: „Az az érzésem, hogy minden retorika. Bizonyos fokig minden hatáskeltés.”