Barak László ötvenéves

Mit tesz az idő: pár (pontosabban három, tehát páratlan) éve még Barak László köszöntötte az ötvenéves Esterházy Pétert verssel a Kalligramban, ahol meg legközelebb Parti Nagy Lajos-számra lehet számítani: ő majd csak októberben lesz ötven. „Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel / egyszer fölébredsz erre, s eltűnődöl: / hogy negyven év vagy ötven áll a versben, / ezen tökölsz, s hogy jézusom ki írta?” – így indul egy régebbi, kosztolányis Parti Nagy-vers, egy ötvenéves baráthoz. Az ember addig köszönti idősebb barátait, míg (alkalomadtán, szerencsés esetben) maga is valakik idősebb barátjává lesz. Az Időgépész című, Esterházyt köszöntő Barak-vers az egyetlen egyébként, ami a Kalligramban tíz év alatt megjelent, rövidre tördelt soraiból hármat emelek ide ki: „– ott tartasz / ahová jöttél / ami volt”. Az egyszeriség alighanem az ünnepi alkalmak sajátsága.

Egyszeri és megismételhetetlen tehát az is, hogy Barak László ma ötvenéves. Ilyen az idő és az élet természete, telik, megismételhetetlenül – „Úgysem mi döntünk, / lesz-e vége. / Magától jár a verkli. / Győzzük cipelni” – olvasható Az Isten, éltesen... című Barak-versben, mely egy hasonló alkalomból született, egy barát ötvenedik születésnapja alkalmából. „Nem köntörfalaz: / Eljő a nap, / mely mint a többi, / mégsem az” – kezdődik a vers, a születésnap lényegét megragadva. Azt mondja, ez is olyan nap, mint a többi, ráadásul az ötvenedik születésnap még csak nem is világraszóló esemény, de azért mégis esemény. Ünnep, tehát illik megülni, hiszen mindennek ideje van; ideje van a munkának, ideje van az írásnak (a versírásnak és az újságírásnak is), és ideje van az ünnepnek is.

Akárhogy legyen is, lehet ezt a magánidőt, az ünnepeltnek a saját idejét körbejárni, az évszámolósdit tematizálni, íróemberek különösen szeretik, mint látható. (Komárom vármegyébe szakadt jó sógorom is mindig ír nekem születésnapi verset, további példának okáért.) Aligha az évek pontos száma számít, különösen ha az ember még csak ötvenéves. Ha hatvanéves elmúltál, egy éjjel; ha hetvenéves elmúltál, egy éjjel... Százötven éves elmúltál, egy éjjel – ide már (még csak) a „ha” sem kell. „Világjárás csábít, / meg egy kék szemű copfja; / hírnév, dicsőség... / Füllentek itt-ott; / aszondom: izé, / vagyok még mindenkié, / ám lassan senkié...” – mondja jellegzetes Barak-hangon az Időbolt című gyermekverskötet egyik közismert verse, a Tízéves vagyok. Mely, szintén egyébként, Magyarországon tananyag; az Irodalom Birodalom című (OM engedélyszáma: TTI-44231-H/2002), hatodikos általános iskolai olvasókönyvben úgy szerepel, hogy vele kezdődik a modernkori irodalom, Lázár Ervin, Danilo Kiš, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván, Mészöly Miklós követik, a sort Szabó Lőrinc zárja.

„Jól vagyunk végleg / nincsen többé stikli / viselkedünk” – mondja egy másik jellegzetes Barak-vers, ezzel indul (ezzel a kegyes füllentéssel), de már a címe is poetica licentia: Mi, ötvenévesek. Az Úgyis kicsinálnak című kötetében jelent meg, két évvel ezelőtt, azaz Barak László irodalomtörténetileg is bizonyíthatóan az a költő, aki megelőzte a korát.

És ideje van az új verseskötetnek is. Túl két reprezentatív válogatáson (Titanic-verzió, 1996 és Miféle szerzet vagy te?, 2003) – e jubileumnak köszönhetően olvashatjuk most a harmadikat. Ez meg egy másféle számítás szerint negyedik a sorban: a Meg volt ám szenvedve minden! ugyanis egy minden tekintetben különleges sorozat, a téglavörös Ötven év – ötven vers kvartettjének eddigi utolsó darabja. (Korábban itt jelent meg Kulcsár Ferenc ötven verse és Tóth Lászlóé, aztán Varga Imréé, szintén az ötvenéves születésnapjukra, felváltva a Nap és a Lilium Aurum gondozásában.) Jó érzés tapasztalni, hogy két kiadó összefogásából ennyire párbeszéd- és életképes sorozatot lehet szinten tartva éveken át működtetni.

Ötven év – ötven vers, hirdeti a sorozat alcíme. Harminc költői év, folytatom az irodalomtörténet matematikanyelvén a számvetést, minthogy a Barak-költészetet a szakirodalom három évtizede, 1972 óta jegyzi. Alig több mint húsz éve jelent meg Barak László első verseskötete – ebben addig publikált versei közül két 1978-as keltezésű a legkorábbi, az előzőeket nem emelte be Sancho Panza szomorú (1981) című könyvébe. Amely könyvből itt, a költő által válogatott ötven közt csak egy, a címadó olvasható. A második, hosszúverseket (Vízbe fúlt plakátok; 1982) tartalmazóból egyet se. A sorrendben harmadikból (Szelíd pamflet; 1987) négyet közöl: a sanchós sorozat második darabját (Sancho Panza a piedesztál alatt), valamint a „család” tagjainak, költőtársainak ajánlott hármat (A realizmus mítosza, Nekrológ helyett, A távozás verse helyett). Húszat a legjobból, az Inzultusok kora címűből, mely elkerülte a versbarátok figyelmét, tán azért, mert 1992-ben, irodalmi holt szezonban jelent meg. Bár: „gyanús ez nekem!” – mondja-panaszolja Sancho ebben a nagyon erős kötetben – melyből az idézett sort most cikluscímmé léptette elő szerzője. Az Úgyis kicsinálnak 2001-ben a költő (újfent) felerősödő közéleti aktivitásáról vall, meg az újraaktiválódó költőről: e gyűjteményben a kötet hat verse szerepel, köztük az utolsó, az itt mottóként kiemelt Értsd meg! című. Az ötven vers másik súlypontja az eddigi utolsó Barak-kötet, az És ha mégis ringyó? című – ennek csaknem teljes anyaga (tizenkilenc vers a huszonháromból) kapott itt helyet, okkal. Az „...itt bolyonghatok csupán” ciklusban az Inzultusok korának tizennégy versével váltakozik az És ha mégis ringyó? tizennégy (kis kezdőbetűs) átirata – versenként kerülgetve egymást, így beszélget tíz év távlatában egymással két kötet, a kis kezdőbetűs versek a nagy kezdőbetűsekkel feleselnek, azokat visszaénekelve, rekontextualizálva. A ciklust a két „New York-i vers” és „átirataik” zárják.

Példatáramat egy személyes megjegyzéssel zárom: tíz éve tart barátsággá lett kapcsolatom Barak Lászlóval. Isten tartsa meg nekem még száznegyven évig, hogy ne legyen hézag.