Balkáni rémség, görög tragédia

# Nem igazán meggyőző, s a bámulatos Aiszkhülosz-korpusz igézetében tulajdonképpen nem is releváns a kérdésfelvetés, hogy milyen volt az ógörög drámaíró dolgozószobája, illetve szomorúsággal társul-e a „tragédia atyjának” különleges sorsa. Hiszen az antik szövegek értelmezhetőségének határait éppen a költőbiográfiáktól való teljes függetlenedésük tágítja ki. Az albán író fantáziadús könyvének leggyengébb alapokon álló részei azok, melyekben az elképzelt írói miliőt vetíti az alkotási folyamatra, olyan álproblémákat vetve fel, hogy milyenek lennének a tragédiák, ha annak a bizonyos dolgozószobának olajos papír helyett üvegablakai lettek volna, illetve menynyiben befolyásolták a tragédiák szereplőinek megalkotását az író dolgozószobájának ablaka mellett elhaladó járókelők (a kérdés lényegét tekintve csak mellékesnek tűnik az az ellenvetés, hogy az athéni háznak egyáltalán nem voltak utcára néző ablakai).

A drámák elemzésénél azonban, amihez elsősorban az albán szokásjog íratlan törvényei szolgálnak alapul, Kadare a leggyanakvóbb olvasót is leveszi a lábáról. A trójai háború kirobbanásának ürügyét – Helené elrablását – általában semmiségnek, a nagy felinduláshoz képest érthetetlen csekélységnek szokás tartani. Ám ha „egy hegyvidéki albán parasztnak” elmondanánk, hogy a vendégjog megsértéséről van szó (Parisz visszaél Menelaosz vendégbarátságával), nyomban a lehető legtermészetesebbnek tartaná az ezt követő harcot. Az albánoknál a vendégjog megsértése még a 20. század közepén is véres konfliktusok forrásává válhatott, melyekbe egész falvak, sőt, vidékek keveredtek. Az Oreszteiában felbukkanó vérbosszú motívumai is meggyőzően magyarázhatók az albán vérbosszú egyes elemei alapján. A trilógia központi gondolata az apai, illetve anyai vér felsőbbrendűségének kérdése. A vérboszszút végrehajtó Oresztészt üldöző Erinnüszök az anya mellett foglalnak állást, az „újabb istenek”, Apollón és Pallasz Athéné az atya mellett. Az albán szokásjogi törvények szerint az apai ágon sorjázó nemzedékek a „vér ágát”, az anyai ágon sorjázók a „tej ágát” alkotják, s a vér egyértelműen erősebb. A bosszú egyik motívuma az Áldozatvivők végén Oresztész által felmutatott véres háló, melyet annak idején Klüteimnésztra dobott áldozatára, mielőtt lesújtott volna rá. A filológusok nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy a gyilkos miért őrizte meg ezt az egyértelmű bizonyítékot. Az albán szokásjog törvényei ezt is megmagyarázzak: „Ha egy családban megöltek valakit, véres ingét kitették a hegyvidéki kulla valamelyik látható pontjára, hogy a vérfoltok színének a változásából vizsgálják a vásznon azokat a jeleket, amelyek szerintük a sír mélyér#l érkeztek...”

Hogy vesztes-e Aiszkhülosz, ahogy Kadare könyvének címe jelzi? Bizonyos értelemben igen, hiszen tragédiáinak nagy része elveszett. Kadare értelmezései révén viszont sokat nyerhet az olvasó, még akkor is, ha esetleg nem fogadja el azt az alapfeltevést, hogy a ránk maradt hét Aiszkhülosz-darab a balkáni népek közös örökségéből táplálkozik.

(Ismail Kadare: Aiszkhülosz, a nagy vesztes, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001)