Az (űr)horror halála az okoskodás

Öt évvel ezelőtt Scott és csapata azzal biztatta az eredetmítosz felé kanyarodást rossz néven vevő rajongótábort: a folytatás visszatér az űrhorror műfajához, és nem a Prometheus szálát fogja követni, hanem az alaptetralógia előzményeit viszi vászonra. Ehhez képest az Alien: Covenantból furcsa hibrid kerekedett. Ide is, oda is kapcsolódni próbál, de egyik lehetséges megközelítésből sem hoz ki semmi eredetit; összeollózza és egymás mellé rakja a korábbi filmek jellegzetes motívumait, de laposan, manírosan alkalmazza őket; ott túlgondolt, ahol nem kéne, és ott mutat túl keveset, ahol pedig szükség lenne a motivációkra a feszültség- és atmoszférateremtéshez.

A sötét tónusú látványvilág tisztességesen megcsinált – bár az, ami e téren a viszonylagos újdonság erejével hatna (például a látszólag menedéket nyújtó nekropolisz borzongató képe), csak pillanatokra tűnik fel a vásznon. Az esztétizáló hajlamú Alien-rajongók nyilván értékelik, hogy a xenomorfok szinte teljes evolúcióját végigkövethetik, a vírustól az „ujjacskás arcbamászókon” át a „kúposfejű harcosokig” – ráadásul nemcsak élőben, hanem rajzokon, maketteken is –, de egy idő után nehezen szabadulunk az érzéstől, hogy mindez inkább csak formális, tisztelgő főhajtás a lények „teremtője”, a 2014-ben elhunyt H. R. Giger előtt. Közben pedig ebben a nagy megformáltságban és listázásban elveszik valami lényeges: a rettegés az idegentől, a szorongás, a zsigeri félelem. Maga a horror.

Nem segít Ridley Scott rendezésén az emberi faktor sem. 2104-ben járunk, a nagy fekete űr közepén; a Covenant nevű űrhajó telepeseket és második generációs embriókat szállít egy távoli, kolonizálandó bolygó felé. Technikai hiba lép fel, Anya és Walther, az expedíció szintetikus tagja felébreszti a legénységet. Ebben a pillanatban tizenöten vannak – de a szereplők gyorsabban halnak, mintsem hogy a nevüket megtudnánk, vagy a személyiségükből, kapcsolatrendszerükből kirajzolódna valami. Pedig nem ártott volna, mert akkor legalább azt mondhatnánk: a film kétharmadában egymás után sorjázó hiteltelen, az alapvető emberi (élet)ösztönnek teljességgel ellentmondó döntések és reakciók magyarázata itt keresendő.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"276402","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Ripley „helyettesét” itt és most Danielsnek hívják, a bájosan párás tekintetű Katherine Waterston alakítja, de talán nem lövünk le nagy poént, ha eláruljuk: a franchise várható következő darabjában vele már legfeljebb csak posztumusz találkozhatunk. A forgatókönyvíró gárda egyértelműen Michael Fassbender játékba hozása mellett tette le a voksát. Ő Walter, a jó értelemben emberi vonásokat mutató szintetikus, és ő David, a Prometheus egyetlen „túlélője”, a véletlenül felfedezett bolygó egyetlen „lakója”, aki az emberiség mesterségesbe átültetett lényegének patologikus változatát képviseli. Ez utóbbi minőségében ő a kulcsfigurája a történetnek, nemcsak a cselekmény alakítása szempontjából, hanem a tekintetben is, milyen úton járva igyekeztek az alkotók átmenteni a 21. századba ezt az először 1979-ben mozgóképre vitt univerzumot. És ezen a ponton végül mégis csak a Prometheushoz kanyarodunk vissza. Az idegen teremtőit kereső emberiség létrehozza a maga teremtményét, aki maga is teremteni kezd, elpusztítva művével az idegen teremtőket és saját alkotóit stb. Ha nem értenénk meg elsőre, micsoda létfilozófiai mélységekben szánt az Alien: Covenant, Scott arcunkba tolja a további jelzéseket: David Az istenek bevonulása a Walhallába című Wagner-részletet játssza és hallgatja, Byron, illetve Shelley Ozimandiásából idézget...

Szokás azzal fricskázni a kortárs művészetet, hogy a recepciója gyakran izmosabb, mint maga az alkotás. Valahogy így jártunk most az új Alien-mozival is. Bármeddig lehet eszmét cserélni arról, melyik motívum milyen előképre utal, de ettől még a film nem több, mint sokadszor lehúzott bőr az egykor jóval rémisztőbb idegenekről.