Az ördög a részletekben lakozik

KISS PÉNTEK JÓZSEF

Antonio, a nagylelkű kalmár, amikor módjában állt, kamatmentesen adott kölcsön a rászorulóknak, míg Shylock, a gazdag zsidó magas kamatot követel. Ennél fogva kibékíthetetlen utálat feszül a két velencei között. A történet további fejleményeit nézze meg, netán olvassa el a nyájas olvasó! De tudom javasolni az előadást is, kiváltképp, ha elég türelmes, hogy a bőséges párbeszéd- és monológáradatot végigfigyelje. Szögezzük le, hogy az események legfőbb mozgatórúgója a gyűlölködés. A zsidó-keresztény szokás- és hagyománybeli, vallási ellentétek.

Szó se róla, Szőcs Artur rendező bátran felvállalta e szörnyű egymásnak feszülés kíméletlen, olykor kegyetlen kendőzetlenségre törekvő ábrázolását. Helyenként totális színházi eszközökkel: a statisztériából verbuvált férfikórussal együtt énekel, és „stilizáltan dobbant” a lábával a nevesített szereplők egy része is. Máskor naturalista mozzanatokkal: a keresztények közül többen is in naturo leköpik Shylockot. Az előadás zárójelenetében az egy fontnyi húsának (a szívének) kivágásával dacoló Antonio a vízen jár, mint Krisztus tette a Biblia szerint. Legalábbis ezt sugallja a tengervizet megjeleníteni hivatott fólia, amit a zárójelenetben ő is magára ölt. Egy rövid időre még le is guggol (alámerítkezik) a gondolák között. (Jegyezzük meg: néhány röpke pillanatot kivéve közhelyes és esetlen a fóliatenger használata, amivel – jobb híján – be kellett érnünk.)

Számos költői és akár még lelki-morális megtisztulásra ingerlő pillanat is akad az előadásban; a katarzis mégis elmarad. Miért? Mert az ördög a részletekben lakozik – azaz a fennkölt és elkötelezett művészi elképzeléseink buktatói a gyakorlatban rejlenek, foszlanak köddé vagy teljesednek ki. A nagy egész, az Istentől való teremtő Gondolat gyakran elveszik a gyakorlati megvalósítás béklyójában. Az anyag ellenáll és nem engedi, hogy a részletek teremtett gondolatként felcsillanjanak.

Nézzük hát a részleteket! Minden színházi előadás legerősebb támasza és illúzióteremtő vagy -romboló szegmense a látvány. Gadus Erika kiváló kosztümtervező, ezúttal is remekbeszabott ruhákat kreált. Korábbi munkáit ismerve bátran állíthatom, hogy alkotói világa kiteljesedésének egyik fontos állomása ez a munkája. A mai ruhadarabokat olyan könnyedén és bravúrosan alakította reneszánsz kosztümökké, hogy egy teljes képi világ ábrázolásán túl a szereplők karakterét is hangsúlyozta. Mondhatni, incselkedik velünk ez a látványvilág. Könnyedsége és mesterségbeli magabiztossága elragadó! A díszletről, amely Kalácska Gábor munkája, már nem mondható el ugyanez. Igazságtalanok lennénk azonban, ha azt állítanánk, hogy színpadképe nem hatásos vagy nem illúziókeltő. Olykor egészen hihető, hogy egy velencei lagúnában vagyunk és a házak között ringó (guruló) gondolákat látunk. Ugyanakkor éppen ez az illúziókeltés buktatója is. Húzzák-vonják a vaskerekeken zörögve-döcögve helyüket változtató gondolákat. S ilyenkor nemcsak a gondola, hanem a gondolat is döcögve halad. Igazán szép és illúzióteremtő a második rész nyitójelenete, amikor az árkádos palota alatt állnak a gondolák és nem látom a kerekeiket, és a zörgésük sem hozza rám a frászt. Idegesítő viszont, amikor a színészek átkötő énekébe beledübörögnek a fémkerekek. Tudom, nehéz és körülményes áthidaló megoldást találni, illetve költséges is egy balettszőnyeget „beáldozni”, de ez a megoldatlan megoldás még csak nem is elidegenít, hanem hazavág minden felépített illúziót és beleélést.

S ha már a látványvilágról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a világítást. Megkockáztatom, hogy ilyen figyelmetlenül világított előadást igen rég láttam hivatásos színházban. Lehet, hogy még soha. Antonio levelének felolvasásakor Ollé Eriket csak térdig világítják meg. Ha ez koncepció, akkor gyorsan el kell felejteni, mert semmit sem ad hozzá a jelenethez, csak elvesz belőle. Dráfi Mátyás ugyancsak sötétben üldögél a díszlet tetején mint velencei dózse. A rosszul beállított reflektor fénye csak barna fejfedőjének csúcsát világítja meg, ami eléggé groteszk látvánnyá teszi a neves művész színpadi jelenlétét. A gitáros gyakran szintén a töksötétben játszik. Emellett fel- és eltűnése egészen csapongó és érthetetlen. Sorolhatnám még, de nem teszem…

Nézzük a színészi játékot! Fabó Tibor végre olyan fajsúlyú szerepet kapott, amilyen már jó ideje kijárt neki. Kitűnően alakítja Shylockot, játéka az előadás legnagyobb erénye. Portia és/majd Balthasar jogtudós szerepében a kivételesen hiteles és mindenféle manírtól mentes természetességgel játszó Bárdos Juditot látjuk. Az a sallangmentes színjátszás, ami fiatal tehetség sajátja, nagyon hiányzik a színpadainkról. Ugyancsak nagy öröm volt látni Lorenzo szerepében a még egyetemista Tóth Károlyt, akinek könnyed játéka/játékossága mellett a humor is az erényei közé tartozik. Ollé Erik a legeredetibb színházi jelenségek egyike, akit valaha láthattam. Hosszú idő után most újra színpadra állhatott Komáromban. Antonio szerepében mintha megkopott, megfáradt volna. Kerestem, de ezúttal nem leltem játékában a tüzet, amivel eddig rendre elkápráztatott. Szabó Viktor játssza Bassaniot. Alakítása pontos, fegyelmezett és pontosan olvasható; egyre biztosabb, hogy ő a jelenlegi társulat egyik erőssége. Mokos Attila karakterformáló képességét a Tubal szerepében rendelkezésére álló nyúlfarknyi jelenetben is kibontakoztatta. Ebben még az is alig gátolta, hogy a rendező leültette és leszorította őt a rendezői jobbon kialakított kuckószerű térben. Tar Renáta visszafogott, butuskán elegánsra és energikusra formált Nerissája különösen azokban a jelenetekben kiváló, amikor Marokkó hercegének botcsinálta tolmácsaként csillantja fel karikírozó képességét. Apró gesztusokkal kísért kópésága mosolyt fakaszt még a legelvetemültebben kívülre helyezkedő néző arcára is. Holocsy Krisztina, gondolom, valamilyen társulaton belüli kényszermegoldás következtében lett Jessica, azaz Lorenzo szeretője. Vitathatatlan, hogy szerepformáló készsége, alapossága és a művészi alázat, amely minden szerepében nyomon követhető, nagyban hozzájárult, hogy a páros – partnere az egyetemi hallgató Tóth Károly – elfogadható a közönség számára. Skronka Tibort Marokkó hercege, Olasz Istvánt Gratiano, Majorfalvi Bálintot Lanzelo Gobbo, Bernáth Tamást Salarino, Kátai Istvánt Solanio és Németh Istvánt Öreg Gobbo szerepében nem várták képességeikhez és színészi gyakorlatukhoz mérten nagy kihívások, így kellemesen játszó, a lehetőségeikhez képest hitelesen karikírozó epizodistái a hosszúra nyúlt előadásnak.

A történet summája a pontosan megfogalmazott és kivitelezett zárókép, amelynek ereje tovább rezonál a nézőben: egy gondolában evezünk, amely billeg, akár a mérleg karja, akár egy végtelen libikóka… Marakodunk, és nem vesszük észre, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg senki.