Az évszázad legédesebb hangja

Fanyalogtak a New York-i kritikusok Luciano Pavarotti tavalyi Metropolitan-beli búcsúelőadása után: nehézkessé vált a mozgása, és a magas hangjai sem voltak olyan tiszták, mint régebben – írták, és a világsajtó sietett közölni a véleményüket. Pedig nyugodtan dicsérhették volna nyugtával a napot, eleget ragyogott nekik a New York-i Met színpadán, ahol 1972. február 17-én Az ezred lánya Toniójaként valóságos palotaforradalmat csinált kilenc fergeteges magas céjével. Caruso óta nem volt ilyen – írták akkor. És Pavarotti később is hozta a formáját, hallgatójának elég volt behunyni a szemét, és puhán, édesen körülölelte a csillogó, meleg, érzékien szép hang. Hogy miért kellett ehhez behunyni a szemét? Mert a nagy tenorista mozgása már akkor is nehézkes volt, játszani soha nem tudott, a megjelenése minden volt, csak illúziókeltő nem. Az illúziót a hangjával teremtette meg, ezzel a napfényes, telt, mediterrán vocéval, amely tudott olvadékonyan lágy és ércesen hősies lenni, ahogyan a szerep kívánta, mert hangjának drámai kifejezőerejét még azok sem vitatják, akik nem kedvelik.

Hihetetlen, de ez a mackós mozgású, esetlen óriás ragyogó showman, nagyszabású koncertjeinek élő adásaival milliókat szögezett a tévé képernyője elé. A londoni Hyde Parkban és a New York-i Central Parkban tartott emlékezetes szólóestjét százezrek ülték végig a helyszínen, főleg fiatalok. Mióta tartják haldokló műfajnak az operát? Már több mint fél évszázada, de mindig feléled, mert olyanok éltetik, mint Pavarotti. Amikor koncertjeire egyre gyakrabban hívta meg a könnyű műfaj csillagait, eleinte nagyon megbotránkoztak az operakedvelők. De aztán ők is rájöttek, hogy ez mit sem árt, sőt használ az operának, még szélesebb rétegekben népszerűsíti, akárcsak a két híres kollégával, Domin-góval és Carrerasszal abszolvált, nápolyi dalokkal és operettmuzsikával gazdagon megspékelt hangversenyek.

Aki látta a kínai vendégszerepléséről készült filmben, amint kézzel-lábbal mutogatva, széles mosollyal narancslével kínálja a tiszteletére rendezett bemutatón a pekingi zeneakadémia trémától kiszáradt torkú ifjú énekesét, ízelítőt kapott joviális közvetlenségéből, a belőle áradó emberi melegségből. Ezek a tulajdonságai teszik hitelessé jótékonysági akcióit, amelyekkel világszerte a háború sújtotta országok gyermekeit segíti. A segítő igyekezet adta neki az ötletet az ifjú énekes tehetségek pályakezdését megkönnyítő, nevével fémjelzett énekversenyekhez is. Nagy formátumú művész és nagy szívű ember. Hogy hetvenévesen megkoptak a magasságai? Hát hisz ezért mondott búcsút a nyilvános fellépéseknek, ezért tartott búcsúelőadást New York-ban is. A lemezei, kazettái azt a csodát őrizték meg, amelyről Herbert von Karajan, a kérlelhetetlen perfekcionista egy bécsi Rózsalovag előadás után kijelentette: egy évszázadban egyszer születik ilyen hang.