Az azonosban való megújulás

„A színházi szakma szereti lebecsülni a zenés műfajt, de nagyon kevés olyan rendező van, aki igazán jól össze tud rakni egy zenés darabot” Dömötör Ede felvétele A My Fair Lady az egyik legismertebb musical, sokat játszott, közkedvelt mű. Mit jelent ez egy rendezőnek, miért szakmai kihívás a My Fair Lady?

Minden darab szakmai kihívás. Nincsenek tuti tippek, olyan darabok, amelyekkel ne kellene dolgozni. A My Fair Lady azért kihívás, mert nehéz szerepek vannak benne, és nagyon igényes a zenei anyaga. Komoly énekesi teljesítményt igényel a Lizát játszó színésznőtől. Higginsnek nem kellene különösen jól énekelnie; nekünk most szerencsénk van, hisz Boráros Imre nagyon muzikális, és jól tud énekelni. A zenés darabokat gyakran lebecsülik, én azonban azt gondolom, a zenés darab nem kevesebb, mint egy prózai. Sőt, több, hiszen táncolni, énekelni is kell tudnia a színésznek. A My Fair Ladyben a fő nehézség az, hogy a főszerepeken kívül a többi szerep nincs markánsan megírva. Három szereplő sorsát gondolták végig a szerzők, a többiekkel kicsit mostohán bántak; ezek a szereplők nehezen mozgathatók. Szerencsére a színészek a zenében, táncban örömüket lelik, és ez ambicionálja őket. A színészeknek és a korrepetitornak rengeteg munkájába került, hogy a dalok megszólaljanak, de minőségi eredményt értek el. Ilyen tekintetben én abszolút műtisztelő vagyok. A színészek szívesen transzformáltatják az énekszámokat a saját hangfekvésükre. Én ragaszkodtam hozzá, hogy a dalok az eredeti hangfekvésekben szólaljanak meg. Márpedig egy kétvonalas gé-t énekelni Lizának már-már operai teljesítmény. De hála istennek mind a két lány veszi az akadályt.

A zenés darabok – ahogy erről az előbb szó is volt – színházi körökben inkább a kommersz kategóriába soroltatnak. Ön szerint tehát lehet minőségi kommerszt csinálni?

Remélem, hogy lehet. A színházi szakma szereti lebecsülni a zenés műfajt, de nagyon kevés olyan rendező van, aki igazán jól össze tud rakni egy zenés darabot. A közönség viszont hihetetlenül szereti ezt a műfajt. Nem az én gondolatom volt, hogy zenés darabot rendezzek itt Komáromban, hanem az igazgató úr kért fel erre. Nyilván ő is azt gondolja, hogy a publikum honorálni fogja az igyekezetet. Innentől kezdve az én feladatom az, hogy megszólaltassam a My Fair Ladyt, és nem az, hogy rangsoroljam, több-e ez a darab Shakespeare Viharjánál vagy Gombrovicz Yvonne, burgundi hercegnő-énél. A My Fair Lady a saját műfaján belül egy rangos darab, és nem csak azért, mert nagy sikereket tudhat maga mögött, hanem mert van dramaturgiai, prózai és zenedramaturgiai összefüggésrendszere is. Mindezt egy olyan korban, amelyben számos olyan musicalt láttunk, amely nem más, mint dalok egymásra hányt halmaza. A My Fair Lady nem ilyen. Épül valamilyen módon, variálódik, tehát zeneművekhez hasonlóan működik. Persze, nem opera, nem olyan, mintha Beethoven vagy Wagner írta volna.

Pályafutása alatt rengeteg helyen megfordult, rendezett Budapesten, vidéken és a határon túl is. Van-e, lehet-e különbség, a fővárosi, a vidéki és főleg a határon túli színházak célja, küldetése között?

Ezt a kérdést kicsit szubjektívebb nézőpontból közelíteném meg. Én alapvetően társulati lény vagyok, az életem és a munkám meghatározó részét társulati közegben töltöttem. Amikor pedig vendégmeghívásoknak tettem eleget, annak többnyire a szükség volt az oka. Persze ezt is ugyanolyan szívesen csináltam, de úgy látom, hogy valahol egy alkalommal megjelenni, győzni vagy veszteni és utána távozni, sokkal könnyebb. Az ember – színész és rendező egyaránt – munkájának létrafokaiban ismerszik meg. Színházban és színházon kívül is szenvedek attól, hogy egy teljesen következmények nélküli világban kell léteznem, ahol bizonyos emberek – sorozatos kudarcaik ellenére is – úgy jelennek meg, mintha sztárok lennének vagy istenáldotta tehetségek. Mások pedig mindenfajta konzekvens és alapos munkájukkal együtt sem kapják meg azt a minimális elismerést sem, ami kijárna a munkájuknak. Egyszóval én jobban szeretem azt, amikor az ember egy helyen, mintegy visszatérően tud megnyilvánulni. Kiköszörüli a csorbát, vagy éppen újabb hibákat vét, amit legközelebb kell kijavítania. A legjobban ezt úgy tudnám megvilágítani, hogy az egy estés kalandokban könnyű nagy legénynek lenni, az igazán nehéz tíz évig harmonikusan élni egy kapcsolatban. Idevág Kierkegaard Az ismétlés című műve. Szerinte az igazi nehézség az azonosban való megújulás képességében van. Én ezzel teljesen egyetértek, és ezt a gondolatot a színházra is vonatkoztathatjuk...

Első alkalommal rendez Komáromban. Milyennek találja az itteni közeget?

Ezek közül az emberek közül sokat ismertem, még mielőtt idejöttem volna. Részben Kassáról, részben Pozsonyból, a főiskoláról. Azt látom, dacára annak, hogy rengeteg régi ember van, sok tekintetben még nem kiforrott, vagy már nem kiforrott a társulat. Ellenben én nem vagyok borúlátó, mivel még csak fél éve van új direktor a színházban, és az ő munkájának az eredménye csak a harmadik vagy negyedik évben kell, hogy megmutatkozzék. Az én próbaidőszakomban nagyon lelkiismeretesen és segítőkészen próbáltak a színészek, ezért azt kijelenthetem, hogy abszolút munkapárti a társulat. Mindemellett az is igaz, hogy nagyon jó hangulatban zajlottak a próbák, ami nyilván nem esztétikai mérce, de jelentősen megkönynyíti a munkát.

Az a hír járja önről, hogy gyakorlatilag fáradhatatlan, és rengeteget dolgozik. Honnan ez a hatalmas energia? A itteni próbafolyamat hozta ki önből ezt a teljesítményt, vagy ez mindig így van?

Igen, egy kicsit tényleg munkamániás vagyok... Most negyvenöt éves vagyok, és néha magam is meglepődök ezen. A szüleim gyerekkoromban sajtkukacnak hívtak. Van egy egyéves lányom, rajta látom, hogy ő is ugyanolyan fáradhatatlan, mint én. Az anyai nagypapám nyolcvanévesen, mikor a kulcsot nem vitte magával, bemászott az ajtó fölötti ablakon, és úgy ugrott be a lakásba. Úgy látszik, ezt a tulajdonságot az ember az élete végéig magával tudja vinni. Ez mulatságos is lehet, hiszen az idős emberektől az várjuk el, hogy a hintaszékben nyugodtan himbálózzanak. Azt hiszem, máshogyan nem is nagyon tudnék létezni; számomra az lenne nagyon fárasztó, hogyha vissza kéne fognom ebből. Hogy az energiáim honnan jönnek? Nem tudom, azt hiszem, hogy ezeket nem csinálja az ember, hanem vagy van neki, vagy nincs. De a rendezői szakma fizikai erőnlétet is igényel, úgyhogy ebben én nemhogy kivetnivalót nem találok, hanem azt gondolom, hogy igenis meg kell felelni ennek a kihívásnak.