Ardamica Zorán: heterotexxxtualitás Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005

Ardamica Zorán második verseskötete kétarcú. Figyelemre méltó abban a tekintetben, hogy provokatív, szembeszegül a rögzült értékviszonyokkal, hogy morális kérdéseket vet fel, igencsak élesen, hogy a világba vetett lírai alany helyére kérdez rá, hogy folyton perlekedik önmagával és a világgal. A heterotexxxtualitás verseit tehát az etikai, erkölcsi dimenziók felfokozott ébren tartása jellemzi, nem minden kritikai él nélkül.

Másrészt viszont ez a költészet meglehetősen sok ellentmondással küszködik, s ezek az ellentmondások legtöbbször nem produktívak, ahelyett, hogy felszikrázna belőlük valami, inkább kioltják egymást. Ardamica Zorán verseinek lírai alanyai ugyanis általában a „megmondóember” zárt, egysíkú pozícióját foglalják el, számára a szavak legtöbbször egyjelentésűek. Jellemző példái ennek a „kommunista”, a „politikus” vagy éppen a „poeta doctus”, az „irodalomtörténész”, a „kritikus” meglehetősen egysíkú, egysíkúan negatív szereplehetőségei a kötetben. Hiszen nem létezik olyan kommunista, aki szembeszegült a diktatúra ideológiájával? A poeta doctus csakis unalmas verseket képes alkotni? Az irodalomtörténészek mindegyike érthetetlen és olvashatatlan műveket ír? Az összetett, bonyolult viszonyok tűnnek el, ha publicisztikai hevülettel versben támadunk ezekre a (szerintem fölöslegesen) mitizált szereplehetőségekre.

Másrészt éppen a publicisztikai hevület, a beat költőkre jellemző romantikus hév és lázadáskényszer, valamint az örök rock and roll területeire támaszkodva mintha Ardamica felmentést is adna magának. Felmentést mi alól? A jól kimunkált, kultivált versnyelv igénye alól. Leginkább a jó értelemben vett „mívesség” hiányzik nekem a kötet több verséből. A kötet nem egy verse mintha túlszaladna önmagán, mintha képtelen lenne lezárni a gondolatot, tobzódik önmaga ötleteiben.

Zavarosnak tűnik számomra, ahogy a beat és a rock and roll felől érkező költő telerakja verseit az irodalomtudomány szakszavaival. Vajon jó helyen vannak-e ezek versben? Vajon jó helyen vannak-e ezek olyan kötetben, amelynek versei éppen az irodalomtudományt kritizálják? Szerepzavarnak, szereptévesztésnek értékelem ezt. Nem érzem termékeny játéknak szakszavakkal, szakterminológiával operálni olyan szépirodalmi szövegben, amelynek nem ez a tétje, főleg ha semmitmondóak, és bármely más szakszóval helyettesíthetők lennének az adott helyen (pl. a trópus, szinesztézia, posztszürreál, fikció, referencialitás, kontextus, premodern, diszkurzív stb. szavak jelennek meg). Éppen ezért nem tartom jó ötletnek a kötet címét sem. (De hát mondjuk én azt sem értem, hogyan kerülnek azonos szintre „Szűcs Eni”, „Kocur László” és a „szlovákiai magyar kommunista literátorok” a fallikus című vers zárlatában.) Éppen a mélység, az átgondoltság hiányzik a könnyen jött ötletek mögül, fedezetként. Egy költőnek, ha autentikus, nem a költészetet körülvevő intézményrendszerrel, nem az irodalomelmélettel és irodalomkritikával kell foglalkoznia, hanem saját költészetének önmagában megálló természetével. Pl. „nem kell szavakkal / képeket mázolni / mert még a végén megdidicsér valami / őrült kritikuss / aztán megnézheted a / szabadságod”. Valóban? Vagy: „minek az a sok rím / mesterségbeli költői tudás” Valóban, minek is?

Bár Ardamica Zorán verseiben többször megjelenik a nyelvi szabadság, leginkább a Mizser Attila-féle szonettjáték továbbírásai dicsérhetők ebből a tekintetből, nincs igazán kialakult, karakteres, ardamicai versnyelv: több szintű imitáció zajlik, ez a költészet még mindig keresi önmagát, önmaga nyelvét.