„Anyázás” a magyarórán

Előzőleg arról az előadásról írtam, amely nemrégiben az MTA Nyelvtudományi Intézetében hangzott el Budapesten, s témája az anyanyelvi nevelés sikertelensége volt. Az előadó, Molnár Cecília Sarolta kérdőíveket töltetett ki és interjúkat készített középiskolai tanárokkal. Az egyik tanár véleménye, amit az előadó idézett, annyira szíven ütött, hogy eldöntöttem: erről írni fogok, hogy ha netán volnának szlovákiai magyar pedagógusok, akik így vélekednek, tudják meg, hogy törekvésük ellentétes azzal, amit a szakma a tanárok számára követendőnek tart. Az idézett pedagógus azon kesergett, hogy nem tudja leszoktatni a diákokat a „kétnyelvűség”-ről. Mivel egynyelvű környezetben oktató pedagógusról volt szó, nyilvánvaló, hogy nem „kétnyelvűség”-re gondolt, hanem „kettősnyelvűség”-re. A „kétnyelvűség” és a „kettősnyelvűség” közös vonása, hogy azt a nyelvi állapotot jelöli, melyben a beszélő nemcsak egyféleképpen tud beszélni, hanem kétféleképpen, a beszédhelyzet követelményeinek megfelelően. Ha a beszélő kétnyelvű beszélőközösségben él, ahol a nyelvhasználati színterek egy részén egy nyelvet, másik részén egy másik nyelvet használ, akkor „kétnyelvűség”-ről van szó. Ha a beszélő falusi/kisvárosi közösségben nőtt föl, és anyanyelvként egy nyelvjárást sajátított el, később azonban megtanulta anyanyelvének köznyelvi változatát is, akkor „kettősnyelvűség”-ről beszélhetünk.

Ha az említett oktató nem nyelvjárási hátterű gyerekeket tanít, hanem olyan városiakat, akik köznyelvi anyanyelvűek, akkor nyilván a városi nyelv laza, mindennapi változatára utalt mint az egyik „nyelv”-re, és ezt igyekszik a gyerekek nyelvhasználatából eltávolítani. Rosszabbat pedig alig tehetne! Az oldott, mindennapi nyelv ui. minden ember legtermészetesebb, legjobban beszélt nyelvváltozata, melyhez rendszerint a legerősebb érzelmi szálak is fűzik, hiszen családi környezetben sajátította el; számára ez az igazi „édes anyanyelv”. Az egyik magyar nyelvész a gyermek otthoni nyelvváltozatának megbélyegzését találóan „anyázás”-nak nevezte, hiszen aki a családi környezetben tanult nyelvet ócsárolja, az közvetve magát az anyát, a gyermek családi környezetét is gyalázza, ezzel pedig lelki sérüléseket okozhat a rá nem éppen e célból bízott gyerekeknek.

Nyelvi szempontból a falusi vagy a városi beszélő mindennapi beszélt nyelve semmivel sem rosszabb, mint az illető nyelv bármely más változata, ezért elpusztítását, egy másik nyelvváltozattal való helyettesítését semmiféle nyelvi érvekkel nem lehet indokolni. Nyelvi szempontból ez az eljárás nem értelmezhető másképp, csak a gyermek nyelvi repertoárjának tudatos szegényítéseként. Nyelvi emberjogi szempontból pedig nyelvi jogfosztásról van szó, amely ellen ugyanolyan határozottan kellene fellépni, mint amikor a kétnyelvű gyerekek anyanyelvének visszaszorításáról van szó.