Ami valaha fontos volt

Az Új Szó december 22-i számában Szégyellem magam avagy „Hajrá magyarok!” címmel megjelent Haraszti Mária-cikkre szeretnék néhány gondolattal reagálni.

Engedjék meg, hogy a Rákóczi Szövetségnek a cikkben finoman jelzett, enyhén szólva is furcsa magatartására ne is vesztegessek több szót, a cikk írója azt találóan jellemezte. Inkább az elsősök létszámán merengenék el, hiszen valaha én is ennek az iskolának a padjait koptattam.

Jól olvastam? Kilenc elsős? Gyorsan meg is kérdeztem unokahúgomtól, aki most is a Duna utcai iskola diákja. Pontosan nem tudta, csak annyit mondott, biztos kevés, évről évre kevesebb. Közösen feltettük a kérdést, vajon miért?

Haraszti Mária valamit megérzett. Valami, ami valaha fontos volt ebben az iskolában, ma hiányzik. Talán az erkölcs, a stílus. Az, hogy az a bizonyos pedagógus érezze, mi tesz igazán jóvá: alma materré egy iskolát. Egyebek mellett az, hogy nem dől be a kordivatnak, nem akar mindenáron népszerűsködni és trendi lenni, hanem felvállalva a hagyományokat – őrzi, fejleszti és közvetíti azokat.

Valaha ez nem volt gond, olyan pedagógusok dolgoztak itt, akik megtalálták a módját az értékközvetítésnek. Tették ezt szigorral és szeretettel. Ma viszont – és ez nemcsak az én véleményem – a megfáradt, életunt vezetőséget nem érdekli az iskola sorsa, a dolgok valahogy mennek, nekik enynyi elég. Szerencsére vannak az iskolának kiváló tanítói, tanárai is, talán ezeknek köszönhető, hogy még elég diák van. De meddig?

Horváthné T. Irén Pozsony