Alexandria örök

Konsztandinosz Petrosz Kavafisz költészetének világirodalmi rangját Somlyó György és Vas István honosító magyarításai után szükségtelen bizonygatni. Edmund Keely 1976-os monográfiájában kifejezetten az Alexandria-motívumon keresztül kö?zelített Kavafisz költészetéhez, s amikor egy alakulófélben lévő mítosz leírásába kezd, nemcsak az Alexandria-univerzum, hanem analóg módon a Kavafisz-kultusz kibomlására is figyelmez. Itt nemcsak létszimbólumról van szó, hanem költészet?analógiáról is. Egy folyamatosan változó kultúrájú, népes?sé?gű, vallású város átalakulásai során mutatja fel azt a konstans elemet, mely átörökíti a folyamatos változásban megmaradó örököt. Alexandria tehát a költészet túlélési technikáiról alkotott metafora lesz. Megítélésem szerint ezt a túlélési technikát kicsiben Kavafisz költészete is modellálja, kivált történelmi vagy áltörténelmi anekdotáiban, melyekben rendre egy-egy komolynak vélt vagy tartott eszme bukásának emberi léptékben való megjelenítésére vagy két szemlélet ütköztetésének leírására szorítkozik. Ezek a szövegek vagy puszta szükségszerű?ség?nek, vagy egyfajta kombinatorikus rend megnyilvánulásainak érzékelik a történelmet, melyben az ember lényegében a nyelv, a retorika, illetve a rituális szerepjátszás által létezik (pl. A barbárokra várva, Egy kisázsiai községben). E költemények kifejezőereje az ilyen rituális (nyelvi) szituációk (pl. egy köszöntő beszéd elkészítése, a hatalomátadás ceremóniája, egy-egy csata kimenetelének latolgatása, egy-egy sírvers megszövegezése) közvetlen megjeleníthetőségéből fakad. A Kavafisz-szövegeken belül érzékelhető nyelvi keveredés (a görög regiszterek sajátosságából kifolyólag) folyamatos történetiségbe kényszeríti a leghétköznapibb megnyilvánulásokat is. Az idézet, a szöveg lele?t?sze?rűsége vagy dokumentumjellege az intertextualitás számtalan változatát hozza létre. Gyakorta Kavafisz nem tesz mást, mint költőileg föltár néhány antik vagy bizánci szöveghelyet.

Az Alexandria örök című új Kavafisz-kötet, mindamellett, hogy a költő valamennyi kanonikus versét tartalmazza és a korai, a kiadatlan és megtagadott, illetve befejezetlen versek közül is bőséggel válogat, a Kavafisz-kérdést is újra felveti, mely Kavafisz lehetséges magyar hangjaira fókuszál. Kavafiszról a hazai irodalomban elsősorban olyan kifejezések szerepelnek, mint „száraz?ság”, „objektivitás”, „szenvtelen?ség”, „nyelvi és formai pusz?taság”. Mindamellett verseinek magyar hangja a korai magyarítások tekintetében mégis sokszorta inkább klasszikus értelemben véve nyugatos, mint például Füst Milán-i. Túlságosan is előíró, és minduntalan a nyugatos örökség artisztikumára hivatkozó műfordítás-szemléletünkben viszont Déri Balázs módszere szokatlannak számít: még Kavafisz foghatatlan, de erőteljesen érvényesülő, kötött zeneiségű költeményeit is prózaversben tolmácsolja, miközben a forma primátusáról a szöveg értelmi és mindenekelőtt retorikai rekonstruálására helyezi a hangsúlyt. Vagyis: az antipoétikus beszédmódnak nagyjából azokat az aspektusait hozza játékba, melyeket ma tartunk annak. Gördülékeny, kortárs versnyelv az eredmény, a dekorativitás mintegy meztelenre csupaszítja a gondolatot, s ezáltal élesebbekké is teszi Kavafisz szövegeit. Rekonstrukció ez is: de ez a szerkezetrekonstrukcióra irányul, a szó elhelyezésének kultikusságát hangsúlyozza, s így nem a költemény újrateremtésének költői heroizmusát hirdeti, hanem a szó kimondásába és elhelyezésébe vetett hitet. E premisszákból kiindulva a szöveget a felvállalt monotonitás vagy a magyar stilisztikai beidegződések ellenében is vállalt filológiai pontosság uralja. Természetesen ez a módszer is kétségeket tud ébreszteni, s nem egy szöveg alig tér el a nyersfordítástól. Fontos hozadék továbbá, hogy Déri megkérdőjelezte a korábbi magyar kiadások gazdájának, Dimitrisz Hadzisznak azt a megállapítását, mely szerint a megtagadott, kiadatlan vagy korai Kavafisz-versek már lényegileg nem gazdagítják új színekkel a Kavafisz-képet. Ha nem is robban be radikálisan új regiszter, az mindenesetre evidenssé vált, hogy nagy vers jó pár akadt e szövegkorpuszban is, mind a narratív anekdotizáló, mind pedig (főként!!!) az erotikus térfélen.

(K. P. Kavafisz: Alexandria örök, ford. Déri Balázs, Papp Árpád, Somlyó György, Vas István, Pozsony, Kalligram, 2006.)