Nézd meg az anyját...

Nézd meg az anyját, vedd el a lányát, tartja az eredetileg török közmondás, amely arra igyekszik rávilágítani, hogy a házasulandó férfiaknak érdemes figyelembe venniük a választottjuk családi és szociális hátterét, ha egy kicsit bele szeretnének pillantani a rájuk leselkedő veszélyekbe és boldog pillanatokba. Ha A menyasszony anyja című romantikus vígjáték „RJ” (Sean Teale) monogrammal jelölt főszereplője alaposan szemügyre venné a világhírű genetikust, Lanát (Brooke Shields), biztosan hanyatt-homlok menekülne Emma Winslow (Miranda Cosgrove) elől. Az idén hatvanéves, idestova harminc éve filmeket rendező Mark Waters (A család szégyenei; Nem férek a bőrödbe; Bajos csajok) munkája elébe megy a katasztrófának: álomeljegyzéssel indít a kivilágított London felett. „Biztos nem lesz gond” – halljuk a srácot, amikor az igent mondott barátnőjének a nagy boldogság közepette leesik, hogy nem tudja, miként mondhatná el az anyjának az örömhírt.

Nem agytrösztöknek készült a film: természetesen Lana nem fogadja jól, hogy egyetlen gyermeke, aki kirepülve a San Franciscó-i családi fészekből meg sem állt a brit fővárosig, összeházasodik valakivel. Hogy az illetőt nem ismeri? Hogy a pár Londonban tervezi az életét? Hogy a lány nem megy mesterképzésre, mert a közösségi médiában találta meg a számításait? Ezek mind rossz pontok, mint ahogyan az is, hogy a fiatalok addigra, amikor Emma személyesen közli a hírt a szakmájában „igazi rocksztárnak” számító édesany-jával, már alaposan elkezdték az esküvőszervezést. Csakhogy mindezek fel sem érnek ahhoz a megrázkódtatáshoz, ami az esküvő thaiföldi álomhelyszínén éri, ahol kiderül, hogy a leendő vő édesapja nem más, mint az egykori nagy szerelme (Benjamin Bratt). És ha mindez nem lenne elég, Lana magányos középkorú nő, aki nemcsak túlféltő, hanem mártíromságra, hiperfixációra és munkamániára is hajlamos.

Talán már negyedóra elteltével is rájöhetünk, hogy A menyasszony anyja leginkább azért olyan borzasztóan rossz, mert a forgatókönyvet egy bizonyos amerikai Robin Bernheim írta, aki megszámlálhatatlan szirupos, értéktelen és idegesítő televíziós szörnyedvényt készített túlságosan régóta tartó pályafutása alatt. Mert miről is szól a szóban forgó Netflix-opus, kérdezhetnénk, ha maradna akár egy csipetnyi a másfél órás film nézése közben szaporán fogyó türelmünkből. Nem sokról: a szituációs komédiák életszerűtlen bénázásairól (például Lana majdnem sántává teszi a volt pasiját, de mivel az incidens még a közös táncuk előtt következik be, a változatosság kedvéért nem letapossa, hanem úgy ül le a székre, hogy az véletlenül a fickó lábujjaira kerül; kétszer is berántják egymást az egyik medencébe); kiszámítható melodrámáról (mondvacsinált problémák hada) és szappan-operai mélységekről. A cselekmény helyszínéül szolgáló paradicsomi luxushotel némileg kompenzálja a sok szörnyűséget; a prémium szállodaélményt kínáló Anantara Layan Phuket Resort jobb reklámra nem is fizethetett volna be.

A pickleballozás során történő „véletlen” baleset, a sok felszínre törő titok, a felkorbácsolt régi és meg nem élt új érzelmek, az összeveszések és egymásra borulások, meg az arcpakolások és meztelenkedések közepette nem tudunk elsiklani afelett, hogy két főszereplőnk, Brooke Shields és Miranda Cosgrove milyen áthatóan gyenge valamennyi jelenetben. Sőt, A kék lagúna egykori elragadóan gyönyörű sztárja olyan rossz, amennyire csak rossz lehet. Korábban már három filmjéért megkapta a legrosszabb színésznőnek járó Arany Málna díjat, és nyilván megjósolhatatlan, hogy begyűjt-e még egyet a tehetségtelen filmesek Oscarjából, de az biztos, hogy most ismételten megérdemelné.

Mark Waters képtelen egy ilyen halott ügyből bármi nézhetőt összehozni, így csak a véletlennek köszönhető, hogy Phuket csodálatos, pálmafás és fehér homokos öblökkel van megáldva, Shields és Bratt között pedig tényleg ott pislákol egy kis szikra. Kiábrándítóan szomorú, hogy az igényesség vagy kreativitás helyett csak egy bollywoodi mozikból átvett össznépi táncjelenettel vagy egy emlékezetes beszólással („Némelyik bugyim is öregebb nála!” – fakad ki Lana, amikor egy fiatalabb vendéggel akarják összehozni) kell beérnie a nézőnek. Már csak azért is, mert vannak hasonló szálra felfűzött, szintén trópusi helyszínen forgatott, viszont funkcionáló esküvős filmek a közelmúltból. A 2022-es Beugró a paradicsomba például szerethető vígjáték. Igaz, George Clooney és Julia Roberts karizmája – helyesebben: az a bizonyos „starpower” – össze sem mérhető azzal a hatással, amelyet a levitézlett tévésztárok nyújtanak.