A valóság eleven sokfélesége

A szerző felvételeA kiállítóterem belső falán szigorú metszetek sorakoznak. Portrék a táguló-szűkülő térben. Portrék, akkor is, ha egyik-másik majdhogynem nonfiguratív. Mert a lendületes, tragikus elevenségű, zárt és szabályos sötét vonalak mögött mindenütt ott van az ember. Mikola Anikó „álommadara” szinte megszólal a tragikusan korán eltávozott költőnő hangján, de emblematikusan tömörített formában jelen van például Kodály Zoltán is, a többi ismerős-ismeretlen emlékmás mellett.

A metszetek után néhány kisméretű tájkép – A nagy fa árnyékában, Garamkövesd, Dunánál – következik, majd az oldalfal takarásából kibukkan az első ismert portré: Andy Warhol.

Itt azonban – mielőtt a tisztelt olvasó még azt hinné, félrevezetem – muszáj tisztázni egyet s mást. Hogy például – ami az általános elméletet illeti –, egy portré mitől az, ami? „Önmagunkról önarckép? Vagy mások által rólunk és a másokról általunk alkotott kép? Beszélhetünk-e belső portréról is, ha egyszer általában az arcunkat magunkon kívül, többnyire felületként hordjuk?” A szó maga, a portré, illetve az arckép eredetileg a síkbeli ábrázolással és a másolással volt összefüggésben. A francia pour-trait a latin pertrahere (utánahúz, átrajzol) szóösszetételből ered. A latin tractus és a francia trait szavak jelentése: vonás, vonal. Arcvonal tehát, melyet Szilva József többarcú, sajátosan ki-be fordítható jellemábrázattal bíró arcképmontázsain használ. És önmaga képi formáját adja a lélek alaktalan képződményeinek. Ennek okán alkothatunk róluk – a „portréalanyokról” – saját képünkre egyszerre több képet is; tetszőlegesen, más-más nézőpontból figyelve a fantáziánkkal grimaszoló örök arckifejezéseket.

Az 1945-ben Garamvezekényen született festőművész és grafikus pályájának meghatározó szakasza – önéletmondása szerint – a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán töltött időszak. A mintegy negyedszázada Komáromban élő Szilva József a helyi Művészeti Iskola képzőművészeti tanszakának vezetője, s óraadó tanár a Városi Egyetemen. A Szlovák Képzőművészeti Unió és a Komáromi Képzőművészek Társaságának tagja. Pár éve Hollandiában járt, és felkutatta a számára kedves Vincent van Gogh rengeteg művét, legfőképpen az önarcképeit. Vagyis saját olajfestményei „sajátos van Gogh-improvizációk”. Csakúgy, mint Andy Warhol, Salvador Dalí, Einstein, Picasso vagy Monet portréinak ragyogó, változatos módon felvitt színekkel és formákkal kiegyensúlyozott montázsai. Hiteles interpretáció, az egyetemesség és a mesterség alázatos tisztelete. Képeivel mintha csak azt mondaná, az arányt kell fellelnünk mindenben, de a harmónia mellett a diszharmónia is az arányokban él. Szilva József egy formai „geget” úgy képes új tartalommal megtölteni, hogy közben a nagy színsíkháttérben békésen megél egymás mellett a régi korok mestereinek ecsetvonása, az absztrakt, a spontán cikázó embervonalak és az egyetemes ál-arcok. Jó példa erre a Csontváry angyala című olajfestménye, amely szintén megtekinthető a Párkányi Városi Galériában. A megformálás módja a plasztikusan megjelenő alak és arc, s az a sajátos kétértelműség, amely a motívum eredeti jelentése és kontextusba való helyezése eredményeként születik. Szilva József műveinek egyik lényeges jellemzője a formák által hordozott értelmi és érzelmi összefüggések elemzése, valamint a kísérletező hajlam. Míg vitális emberlátásról tanúskodó portré-kompozícióin fel-feltűnik valamiféle dekoratív, ironikus bacchanália, addig tájjellegű alkotásain inkább a sejtelmes, lírai megfogalmazás érvényesül. Még szoros a kapcsolat az eredeti természeti látvánnyal vagy városképpel, ugyanakkor visszafogottan stilizálja is a részleteket. Létrehozva ezzel egy fényekkel, színekkel gazdagon átszőtt kompozíciót: a valóság jelenségeinek eleven sokféleségét. A párkányi tárlaton a már említett régebbi tájképek mellett hat darab, Komáromról készült festménye is látható, mintegy előlegben a festőművész szülőföldjét bemutató tervezett képanyagából.