A társadalom peremén, vagy mi van az intézet után?

Dezső nem emlékezett szüleire, pontosabban, ha szóba kerültek, lelke inogott, mint drótkötél az egyensúlyozó művész alatt. Még nem érte el az óvodáskort, amikor deret hordó fázós napon hiányosan öltöztetve, az udvaron felejtve erősen felfázott. Éjjelente bevizelt. Szülei figyelmeztették, korholták, megalázták, fenyítették durván. Egy alkalommal villanyrezsóra ültették. – Tanuld meg, kölök, ha bevizeltél, szárítsd meg magad! – oktatta apja, kezét fenyegetően a magasba tartva. Anyja szemöldökét összehúzva fejével intve jelezte, egyetért a családfő megjegyzésével.

Az ismétlődő hangos veszekedést, könyörgő jajgatást megsokallták a szomszédok. Dezsőke gyermekotthonba került. Naponta gyakorolhatta, hogyan védje önmagát. Az iskolában is gyakorta volt támadás célpontja. Osztálytársai ugratták, nagyokat kacagva esetlen mozgásán, jobb lábára sántított. Kacsázó mozdulattal futott a többiekkel, hogy utolsó lett, megszokta. A beszédje sem volt folyamatos, hebegett.

Volt rá példa, hogy épp tanítója tette nevetségessé. Szaküzletbe küldte, s papírfecnire írta nagy betűkkel az áru nevét: SZIMERING.

– Aztán, hogyan kérted fiam? – kérdezte tőle, amikor visszajött. – Tessék adni, szi..., szi..., szime...?

– Odanyújtottam a papírdarabot az üzletesnek, tanító úr – húzta ki magát Dezső az osztály előtt. Válasza tekintélyt alapozóan hatott. Az élet legnagyobb nevelőműhelyében tapasztalt ő megkülönböztetést, szorgalmat, becsületességet, tiszteletadást, melegséget, megalázást. Előfordult, hogy eltűnt az iskolában ez-az. A legkönnyebb a gyermekotthonból járó tanulót gyanúsítani. Ha osztálylétszámon kell változtatni, akkor is ott van az állami gondozott.

Csak nyelt, amikor hallania kellett az éretlen megjegyzést: – Milyen jó neki, dolgoznia sem kell, mert az otthonban mindent készen kap!

Állam bácsi a kamaszkorig tetszelgett. Rideg törvény, ettől is ridegebb hivatalnok tollvonása, Dezső az utcára került. A munkáltatóra nincs jó hatással a gyermekotthoni múlt. Az élet a társadalom peremére sodorta. Kellek, hiányzok valakinek, foglalkoztatta a gondolat. Városszéli kalyiba mellé tákolt kunyhót. Egyenesre kalapált rozsdás pléhtető védte az esőtől, vastag papundekli oldala a csípős széltől. Örült a kiflivégnek, tisztelte az ehető maradékot.

Kunyhója felé tartva lett figyelmes, hogy a városi szemétdombon három-négy kövér elkényeztetett házőrző egy korcskutyát fog közre. Ugatták, harapták a sovány kóbor állatot. Az keservesen nyüszített. Dezső görbebotjával mentette meg a nyakán, lábán vérző ebet. Napok múlva sántikálva ment élelem után gazda és kutyája.

Talán soha nem derül ki, mi okozta a kunyhó gyulladását. A kalyiba is porrá égett.

A városban éktelenkedő emeletes kórháznak készülő épület körül évek óta anyagiak hiánya miatt szünetelt a munka. Ablaktalan. A szürke panelra térképet formált a becsurgó esővíz. Tető nélküli szellemház! Vaksötétben hátborzongató koncertet fütyül az északi szél. Nyáron forró, télen fogat vacogtató. Vetetlen ágya az érdes beton, lepedő a hullámpapír, takaró a turkáló tulajdonosától ajándékba kapott foltos télikabát.

Napokon át havazott. Reggelre eltévedt, kíváncsi hópihe tömege lepte a szürke betont, eltakarva minden nyomot. Rekord hideget jelentett a meteorológia. Gyerekotthonból szökött lelencek találtak a kopott kabáttal takart ápolatlan, sovány arcú, fagyott férfira, ki magához szorította élettelen kutyáját.