A szerző mint szöveg

Ha az ember szeret egy kortárs szerzőt, az a jelenidejűség netovábbja. Akkor izgatottan várja az új könyvét, kíváncsi, min dolgozik éppen, örül, ha összefut vele valahol. Ester-házyról tudtam, min dolgozik, de egy porcikám se várta ezt a könyvet. Szűk két hónapja sutba vágtam húsz oldal után. Majd, ha jobb passzban leszek lelkileg. A múlt héten vettem ismét elő, a passzomról inkább nem értekeznék. Esterházy Pétert ma temetik.

Más szemmel olvasunk, másképp értelmezzük a mondatokat, ha tudjuk a történet végét. Ez ellen nincs mit tenni, ez így működik. Júniusban még nem tudtam a végét, ezért falra másztam a szerző ironikus, cinikus mondataitól. Attól, ahogyan megszemélyesíti a hasnyálmirigyrákot, ahogyan saját érzéseit, gondolatait, stílusát kiforgatja a következő sorban, mondván, hogy ezek csak szavak. Na, ne szórakozzon velem, mester! (Mert nekem írta, ez bizonyos, nem „hagyományos” napló ez, hanem nyilvános szereplés.)

A múlt héten aztán rájöttem, hogy jóval több ez a könyv, mint léha menekülés a valóság elől. Hogy csak az tud így írni, aki reménykedni tud. Aki úgy érzi, rengeteg teendője van, és a benne tomboló Hasnyálka pimasz módon hátráltatja őt. Továbbá azt, „Hogy az életnek a művek rovására történő fölértékeléséből mi minden következik. Hogy nem számít a műgond, többet ér az élet spontaneitása, formátlansága. Az őszinteség, a kézzelfogható valóságvonatkozások, az ún. irodalmon kívüli erények fölértékelődése. Az így olvasott személyes mű nem »jó mű«, viszont nem csak mű(vészet). Ilyesmik”. (160.)

Ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor valamivel könnyebb a dolgunk nekünk, olvasóknak. Akkor jobban viseljük a betegséget, a szerző betegségét. Aki aprólékosan beszámol reggeli émelygésekről, hajhullásról, levertségről, az előtte tornyosuló teendők elvégzésének tologatásáról. Folyamatos önostorozásnak vagyunk tanúi. És annak, hogy az idő csak múlik, elcsorognak a napok a nagy semmibe. És magával cipel minket vérvételre, hőkezelésre, váróterembe, a kórház kertjébe. Egyáltalán nem akarjuk elkísérni, mégis ott vagyunk. És bár diszkrét velünk, hogy zavarunkat némiképp enyhítse, azért nekünk is meg kell birkóznunk a hányingerrel, takonnyal, nyállal, a beteg test lüktetésével. És a végtelen monotonitással. (Írtam már ezt? Vagy nem írtam? Majd visszalapozok. Sokszor van deja vu érzése ez alatt a csaknem egy év alatt, míg a külső és belső történéseket rögzíti.)

Fontos, hogy Esterházy nemcsak író itt, hanem olvasó is. És fontos, hogy épp mit olvas. „Devecseri könyvét is meg kell néznem. A hasfelmetszés előnyei. Tegnap keresgéltem, de nem találtam. Talán Herrndorf, neki is van egy ilyen haldoklós könyve. És Brodkey-t. Harold Brodkey: Die Geschichte meines Todes. Nem mintha én haldokolnék, vagy hogy ez lenne beígérve. Még nincs semmi beígérve.” (6.)

Brodkey haldoklásából mi is kapunk részleteket, Esterházy dicséri a „kolléga” higgadt, bölcsességét, véleményez, továbbgondol. És Kosztolányit is lapozgat, „most elmondom, mint vesztem el”, betegségének és halálának dokumentumai. Ami szerinte „Akkor is lenyűgöző kötet, ha makkegészséges vagy”.

Szóval a szerző kíváncsi. Figyeli, hogy csinálták ezt mások, hogyan „kezelték” betegségüket, hogyan igyekeztek a végsőkig birtokolni az életet és a kultúrát, ami persze számára majdnem egy és ugyanaz. És – ami egészen döbbenetes – vizsgálgatja, hogy ő vajon mit tud kihozni ebből a helyzetből, ha úgy tetszik, mennyit profitálhat a rákból saját írásművészete számára. Ezen passzusokra talált nekünk egy Mészöly Miklós-i szókapcsolatot: „ontológiai derű” (9.). Használjuk, használjam csak bátran, mondaná, ha mondhatná, az az ember, aki oly sokszor segített már nekem. Eleganciát, stílust, ízlést, könnyedséget lehetett tanulni tőle. Ebből a naplóból pedig talán leginkább azt, hogy „A realizmus nem fontos, a valóság fontos”.

És persze a beteget körülvevő rokonok, ismerősök is fontosak. Aggodalmuk néha terhes, máskor jóleső. Mindenki kap néhány szép mondatot. Például ilyeneket: „Elindultunk a »fiúggal« Jó, egyszerűen jó. A négy hülye testvér. Ha meggyógyulok, nyilván leverik rajtam mostani édes nagyvonalúságukat. Bár többé-kevésbé mindig ilyenek, talán figyelmetlenebbek. Holnap még nem mosok hajat. Addig mossad, amíg van. A testvéri szó. Egy egyke sose jutna el eddig a mondatig. Vagy nagyon-nagyon tehetségesnek kell lennie. Egyszerűbb testvérrel.”

De legtöbbször ahhoz tér vissza-vissza a szerző, hogy mennyi dolga lenne/van még. Mialatt erről ír nekünk, egy másik füzetben elkészül A bűnös, Szüts Miklós akvarelljeihez – tavaly decemberben dedikálták közösen, csak úgy kígyóztak a sorok előttük. És egy harmadik füzetben születik egy elképesztően szürreális, ámde mélyen filozofikus mű is a Kovalens-kötésről, melynek semmi köze a kémiához, annál több egy bizonyos Jan Kovalenshez, az egykori csehszlovák sí-válogatott tagjához. A „naplóban” ott a szöveg váza, a kibővített verziót leadta a kiadónak.

Azzal majd még meglep minket valamikor.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető, 2016.