A szépség megszállottja

Renoirral Párizsban találkozott 1936-ban. Pont harmincévesen. Addig élt, mint Mondrone grófja, gazdagon és gondtalanul, elvégre neves patríciusfamíliába született. Ősei alapították Itália legerősebb városállamát, a milánói hercegséget. Apja, akárcsak a többi gyerekébe, belé is a művészetek szeretetét oltotta. A színház, a zene és a festészet mellett azonban volt más is, ami lenyűgözte az ifjú Viscontit: a lóversenyek, a zsokék világa. Az ott látott erő, szilajság és elegancia. Az állati szépség és a markáns férfibáj. E kettő együtt, de külön-külön is. Milánóból előbb Firenzébe, Rómába, majd Velencébe járt a művészetekre éhes fiatal gróf, később külföldön szerzett tudást és tapasztalatot. Családi háttere ellenére Párizsban baloldali gondolkodó lett, marxista harcos. Egyébként az sem mellékes, ki mutatta be Jean Renoirnak: Coco Chanel, a divat világának az idő tájt kétségkívül legbefolyásosabb személyisége. Amikor visszatér hazájába, Olaszországban tetőfokára hág a fasizmus. Első egész estét betöltő játékfilmjével, a Megszállottsággal, amely A postás mindig kétszer csenget olasz változata, ki is vívja Mussolini haragját és a cenzorok figyelmét. Ennél azonban sokkal több is elmondható a filmről: a Megszállottság a neorealizmus korai előfutára volt. Azé a születendő irányzaté, amely szerint a film természetes forrása a valóság, annak is a legmélyebb pontja, a színtiszta igazság. 1948-ban, amikor Giovanni Verga regényét, A Malavaglia családot ülteti át mozivászonra Vihar előtt címmel, már a neorealizmus az európai filmművészet avantgárdja. E grandiózus alkotás egy teljesen elszegényedett szicíliai halászcsalád mindennapjairól szól amatőr színészekkel, akik még az olaszok számára is sokszor érthetetlen tájszólásban beszélnek. Ezt követte a Szépek szépe című erkölcsi asszonyportré a zseniális Anna Magnanival, majd az Érzelem, amely egy olasz arisztokrata nő és egy fiatal osztrák tiszt szenvedélyes kapcsolatát mutatja be úgy, hogy társadalmi célzásai miatt a hadügyminiszter javaslatára cenzúra alá vonták. Az egyházi cenzúra haragját az 1960-ban forgatott Rocco és fivéreivel vívta ki, azzal a társadalmi drámával, amely a „gazdasági csoda” idején Milánóban játszódik. Ott mutatja be egy délről felköltözött parasztcsalád széthullásának fájdalmas történetét. Kritikusai ezt a művet tartják a legértékesebb alkotásának. A Dosztojevszkij regénye nyomán forgatott Fehér éjszakák, a Risorgimento korában játszódó A párduc vagy a Camus Közönye alapján készült Az idegen csak ezután következik a minőség alapján felállított sorrendben.

Német trilógiáját 1969-ben kezdte el. Az Elátkozottak a nácizmus démonikus erejét idézi meg egy kapitalista család tükrében. (Forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölték Viscontit.) A Thomas Mann elbeszéléséből készült Halál Velencében (a cannes-i fesztivál nagydíját nyerte el a film) a vágy elérhetetlen tárgya, a megfoghatatlan szépség szimfóniája: Gustav von Aschenbach, a híres, idősödő zeneszerző Velence tengerpartján beleszeret egy ott nyaraló szőke kamasz fiúba, s ez az érzés pusztító erővel hat rá. A trilógia harmadik része, a Ludwig II. Lajos bajor király életét dolgozza fel. Utolsó filmjén, Az ártatlanon már érződik a halál árnyéka. A Ludwig forgatása során, 1973-ban súlyos szélütés érte, amelyből sosem épült fel igazán, halálát azonban influenzaszövődménnyel súlyosbított szívelégtelenség okozta.

Renoir mellett életének másik kulcsfigurája Helmut (Stein)Berger volt, akivel az Elátkozottakat és a Ludwigot forgatta. Ez a Bad Ischlben született pincér londoni színitanulmányai után utazott Perugiába, hogy olaszul tanuljon, és magába szívja a reneszánsz minden szépségét, s úgy tervezte, Rómában kezdi el színészi pályáját. Perugiában azonban egy pizzéria teraszán meglátta őt a városban forgató Visconti, és másnap már mindketten tudták: útjaik elválaszthatatlanok. Bergerből tehát maga Visconti faragott színészt, aki végig ki is tartott a jeles rendező mellett, élete utolsó napjáig egyetlen társa volt. Többet, mint Viscontitól nem is kapott senkitől. Sem magánemberként, sem filmszínészként. Az Elátkozottak SS-tisztje és az őrült bajor király szerepe a mozi egyik élő legendájává tette.

Olasz szakmai körökben mesélik: Visconti, az olasz neorealizmus egyik zászlóvivője, akinél a dekadencia szinte programmá vált, élete végéig ragaszkodott nemesi családi hagyományához, mégis a kommunista ellenzék vezetőjének számított, az 54-es velencei fesztiválon lekicsinylően beszélt Fellini Országúton című munkájáról. Nem szerette. Neoabsztrakt filmnek nevezte. A két rendező évekig nem is beszélt egymással, hiszen Fellini meg az Érzelem című fényűző, 19. századi kosztümös Visconti-filmre haragudott. A gróf egyedül Fellini felesége, Giulietta Masina előtt hajolt meg, s egyedül az ő érdeme volt, hogy a két mester, csaknem tíz évvel később, a 63-as moszkvai fesztiválon átölelte egymást.

Visconti egyszer Budapesten is járt. 1970 februárjában, a Madách Színházban megnézte Scribe Egy pohár víz című vígjátékát. Természetesen nem az előadásra volt kíváncsi, hanem a Masham zászlóst játszó Balázsovits Lajosra. Őt jött szemrevételezni, mert Jancsó Miklóstól hallott róla. Thomas Mann grandiózus művét, a József és testvéreit akarta filmre vinni, ehhez keresett főszereplőt. Tervét végül is a halál húzza keresztül.