A szellemi összetartozás átéléséért

A győri Városi Művészeti Múzeum alapító igazgatója-ként, kurátorként, művészeti íróként N. Mészáros Júlia művészettörténész rengeteget tett Győr képzőművészeti életének felemeléséért. Nálunk ugyanúgy elismerik, mint odahaza. A neves szak-embert, aki négyszáznál is több kiállítást rendezett már, szlovákiai kapcsolatairól kérdeztem.

A múlt század 90-es éveiben találkoztunk először, amikor a Szlovák Nemzeti Galériában rendezett kiállítást. Hogyan alakult ki a szakmai kapcsolata a pozsonyi és a szlovákiai intézményekkel?

A 80-as évek közepén bekapcsolódtam a győri nemzetközi művésztelep lebonyolításába, melynek közel húsz éven át a főszervezője és a szakmai vezetője voltam. Ezen akkor még csak a szocialista országok művészei vehettek részt a testvérvárosokból, idővel azonban átszerveztem meghívásos rendszerűre. Itt találkoztam először szlovák művésszel. Ebben az időszakban két kiállítást rendeztem a gyűjteményünkből, Trencsénben és Nagyszombatban. Ettől kezdve jártam Pozsonyba képzőművészeti tárlatokat nézni. 1989-ben eldöntöttem, hogy nemzetközi grafikai biennálét szervezek. Ez és a művésztelep segített hozzá, hogy tartós szakmai és művészeti kapcsolatokat keressek és építsek ki szlovák és szlovákiai magyar művészekkel is. 1993-ban a győri Városi Művészeti Múzeum alapító igazgatója lettem, és arra törekedtem, hogy a kiállításainkat közép-európai vagy egyetemes kontextusban mutassuk be. Ehhez együttműködési kapcsolatokat kezdeményeztem több közép-európai ország nemzeti múzeumával és galériájával, s rendszeressé tettem intézményünkben a szlovák kiállításokat is. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem festészeti és grafikai tanszékével, valamint a Szlovák Nemzeti Galériával, majd a Pozsonyi Városi Galériával.

Milyen munkákat eredményeztek ezek a kapcsolatok?

Az első pozsonyi tárlatom a Kontravíziók című magyar–osztrák– szlovák grafikai kiállítás volt, melynek szlovákiai anyagához Eva Trojanovát, a Szlovák Nemzeti Galéria grafikai osztályának akkori vezetőjét kértem fel kurátornak. Őt a Besztercebányai Nemzetközi Fametszet Triennálé zsűrijében ismertem meg. Később is sok nemzetközi biennálén, triennálén vettünk részt együtt. 1997-ben ő lett a grafikai biennálénk szlovák nemzeti kurátora, és egészen 2009-ig kiváló munkakapcsolatban álltunk. A Szlovák Nemzeti Galériában egy közép-európai avantgárd rajz- és grafikai kiállítást is rendeztünk, melynek a szlovák anyagát ugyancsak ő szervezte, s a tárlatot Győrben és Brassóban is bemutattuk. A Pozsonyi Magyar Intézet felkérésére a Mirbach-palotában is rendeztem egy kortárs magyar szobrászati kiállítást, amelyet az Ivan Jančár, a Pozsonyi Városi Galéria igazgatója által kezdeményezett járdaplasztika-projektben való részvételünk követett. Kilenc bronzalkotást helyeztünk el a pozsonyi, a grazi és a győri városi galéria, illetve múzeum bejárata előtti útburkolatban. Katarina Bajcurová, a nemzeti galéria korábbi igazgatója 2002-ben nagyszabású kortárs szlovák kiállítást rendezett nálunk, később a dunacsúni Danubiana Meulensteen Art Museumban hozott össze bennünket a sors Rudolf Sikora és Keserü Ilona kettős tárlata kapcsán.

A Danubianával milyen a kapcsolata?

2007-től 2017-ig négy nagy kiállításban vettem részt kurátorként a Danubianában. Ezek az említett Sikora–Keserü kettős tárlat, az Expresszionisztikus jelenségek a kortárs magyar képzőművészetben 1980–2007 között, a Tolerancia a művészetben, valamint a Grüner-gyűjteményt bemutató Crossing Borders című tárlat. A jó kapcsolatnak köszönhetjük győri múzeumunk egyik legszebb és legjelentősebb kiállítását, Madeleine és Zoltán Kemény életműtárlatát, valamint azt, hogy a Danubiana Múzeum állandó kiállításába bekerült négy kiváló magyar művész alkotása.

Másképp, más elv alapján kell egy ilyen magángalériában kiállítást rendezni?

A rendezőelvet minden esetben a kiállítás tárgya, típusa, anyaga, mondanivalója és a kiállítási tér határozza meg, valamint a rendelkezésre álló anyagiak. A rendezés mindig nagy élmény volt a Danubianában. Rendkívül inspiráló a szép és korszerű környezet, a nagy, tiszta tér és az is, hogy a múzeumigazgatóval, Vincent Polakovičcsal, egyformán gondolkodunk a magyar és a szlovák művészetnek a két országban való megismertetése szükségességéről. A Tolerancia-kiállítás igazi erőpróba volt, mert a magyarellenes politika akkori felerősödésére reagált, és nagyjából két hónap alatt kellett megvalósítani 100 szlovák és 100 magyar művész részvételével, katalógussal.

Mennyire tartja fontosnak magyar képzőművészeti anyag bemutatását a pozsonyi közönségnek?

Mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy magyar művészeti kiállítások jelen legyenek a pozsonyi és más szlovákiai művészeti központokban, és fordítva is. A 60-as évek végén pályájukat kezdő szlovák és magyar progresszív művészek művésztelepekre, szimpóziumokra jártak, részt vettek egymás nemzetközi kiállításain, az egymás művészete iránti érdeklődés természetes volt számukra. A világgal való kapcsolattartásra sokak számára ez volt az egyetlen lehetőség. A 80-as, 90-es években ez megváltozott. Mindenki azt nézte, hogyan tudna Nyugaton sikeres lenni, s mit kell alkotnia, hogy felfigyeljenek rá. A rendszerváltás után és az internet elterjedésével mindenki számára adott a világ művészetével való lépéstartás, viszont megváltozott a mecenatúra és a kultúrpolitika. És hiába javult a művészeti infrastruktúra, valamint a művészetoktatás, a művészet továbbra sincs a helyén a társadalmi struktúrában. A mai globalizált világban a popularizmus terjedése és a művészet demokratizálása, azaz kreativitással való azonosítása, valamint a hagyományos értelemben vett szellemi teljesítmények leértékelése miatt úgy tűnik, ez a száz éve halogatott állami feladat ismét nem vagy már megint nem aktuális. Ezzel a negatív világtendenciával szemben újra felértékelődnek a természetes művészeti kapcsolatok, a szomszédos országokkal közös művészeti események, a szakmai, művészeti, szellemi és kulturális összetartozás kinyilvánítása és átélésének minden lehetősége.

Mire büszke abból, amit sikerült elérnie a győri Városi Művészeti Múzeum élén?

Mindenre. Az intézmény, amelyet 15 évig vezettem, a nulláról indult, hiszen 1957 óta nem volt a városnak múzeuma, mert a régit a megyéhez csatolták. Mivel az előző rendszerből megmaradt képviselők erősen ellenezték az új intézményt, és nem kedvelték a műgyűjtő polgármestert, minimális büdzsét szavaztak meg a felújításra és a működésre, s ez a helyzet később sem változott arányaiban, pedig jelentősen megnőtt a feladatunk, a gyűjteményünk, a rendezvényeink és a fenntartandó épületeink száma is. Kis múzeumból már 1998-ban nagy múzeum lettünk. Mégis, ilyen feltételekkel is nagyon szép feladat volt az új intézményt felépíteni. Talán furcsának tűnik, amit mondok, de a legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a megyei és a városi múzeum összeolvasztásakor nem a százéves történeti múzeumba integrálták be a mi intézményünket, hanem fordítva, és az új nevünkben a történeti elé került a művészeti jelző – Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum. A 30 éves munkám és a 15 éves igazgatói tevékenységem nélkül egészen biztos, hogy nem került volna elfogadásra ez abban a városban, melyben én rendeztem először érdemleges kortárs művészeti kiállítást, velem kezdődött a szakmailag értékelhető nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítások, rendezvények, konferenciák, szakmai együttműködések, gyűjteményi katalógusok, valamint a 20. századi és a kortárs művészettel foglalkozó könyvek sora. Hosszan sorolhatnám azt az innovációt, amit teremtettünk.

A grafikai biennálé elindítását miért tartotta fontosnak?

Legfőképpen azért, mert jó művekkel kívántam a gyűjteményünket fejleszteni, és olyan kiállításokat rendezni, amelyekből meg lehet ismerni, mi zajlik a világban. Ehhez olyan kiállítástípus kellett, amely rendszeres, ezért döntöttem a biennálé mellett, s mivel nem volt a múzeumnak pénze, az olcsóbban megrendezhető grafikai biennálét választottam. Az ország ötödik nagyvárosában provinciális volt a művészeti élet. 1985-ben megkaptunk egy 20. századi magyar és nyugat-európai képzőművészeti alkotásokat is tartalmazó, több mint ezer műből álló magángyűjteményt, amelyből állandó kiállítást rendeztünk. Ki kellett nevelni a közönséget, amelyik képessé vált a befogadására, és magasabb szintre kellett emelni a város képzőművészeti életét. A biennálét a harmadik alkalomtól kezdve elemeiben megújítottam, és elismerőleg szólt róla a szakma. Mesélték, hogy Argentínában grafikai konferenciát szerveztek, és hiányoltak róla, vagyis tudtak a győri biennáléról.

Tizenöt év után más foglalta el az igazgatói széket. Ekkor megváltak egymástól, ön és a múzeum?

Nem váltunk meg egymástól, a nyugdíjazásomig a múzeumban dolgoztam tudományos munkatársként és főmuzeológusként, közben egyetemen tanítottam. Az igazgatói munkámról akkor mondtam le, amikor egyértelművé vált számomra, hogy a következő időszakban le kell bontani azt, amit addig felépítettem, s elvész a múzeum szakmai függetlensége. Visszatértem a barokk-kutatásaimhoz, és alkalmanként más múzeumokban, galériákban rendeztem kiállításokat, például a Műcsarnokban, a Vasarely Múzeumban, a debreceni MODEM-ben, a pécsi Zsolnay Negyedben, időnként külföldön is.

A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria életében is jelen van. Miért tartja fontosnak a galéria működésének segítését?

Tíz évig, vagy egy-két évvel még tovább, tagja voltam a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumának. Több kiállítást rendeztem itt, köztük a galéria első nemzetközi tárlatát, elektrografikákból, ennek kimondottan örültem. A kapcsolat az utóbbi években lazult ugyan, de nem szűnt meg, időnként egy-egy művész felkér, hogy nyissam meg a kiállítását vagy segítsek a rendezésben, néha én is javasolok egy-két magyarországi alkotót bemutatásra. Kezdettől fogva érdekelt, hogyan, mivel gyarapodik a gyűjtemény, kik szerepelnek benne és kik nem. Időnként tanácsokat adtam a színvonal emelésére, szembeszálltam a budapesti művészeti szervezetekkel, akik a saját tagjaikat akarták bemutatni, máskor ötleteket adtam, kitől kellene alkotást kérni. Ilyen vagyok. Komolyan veszem mások munkáját, és ahol tudok és szükségesnek látom, segítek. Egyáltalán nem mindegy, milyen kép alakul ki a gyűjtemény alapján a magyarországi művészetről!

Kurátora volt a budapesti műcsarnokbeli Itt és most – Nemzeti Szalon című kiállításnak, mely az összmagyar művészetet prezentálta, szlovákiai magyar alkotókkal is. Milyen a kötődése a szlovákiai magyar képzőművészekhez, és hogyan válogatott tőlük az anyagba?

Erős a kötődésem, van pár művész, aki nagyon a szívemhez nőtt. Sok jó szlovákiai magyar művészt ismertem meg, kezdve Németh Ilonával, akinek Győrben gyűjteményes kiállítást rendeztem, elhívtam a művésztelepre, és két public art munkájának a győri bemutatását is segítettem. 2003-ban belekezdtem egy magyar–szlovák–

osztrák regionális képzőművészeti triennálé szervezésébe a Győr, Pozsony, Bécs térségben élő művészek rendszeres bemutatására. Az elsőt meg is rendeztem, CD-katalógussal. De a válság következményeként nagyon nehéz volt támogatást szerezni, ezért lemondtam róla, s inkább önálló kiállításokat szerveztem ebből a térségből. Az említett műcsarnokbeli kiállítás alkalmat teremtett arra, hogy olyan művészek munkásságát is áttekintsem, akiket kevésbé vagy nem ismerek. A válogatás kritériuma náluk is ugyanaz volt, mint a többi művésznél. Innovatív és progresszív értékeket kerestem, életművek megújulására figyeltem és arra törekedtem, hogy hiteles képet adjak a legutóbbi időszak művészetéről.