A Sorstalanság sorsa

Amikor 2002-ben a Svéd Akadémia bejelentette, hogy a magyar Kertész Imrének ítéli oda az irodalmi Nobel-díjat, a magyar olvasók többsége, sőt az írók jelentős hányada is zavarba esett.

Némelyek főművét, a Makrát kezdték dicsérni, de arról hamarosan kiderült, hogy Ákos nevezetű (vezeték)névrokonának a műve. Mások – nem kevésbé, csak másként tudatlanok – különböző irodalmon kívüli szempontoknak a döntésben játszott meghatározó szerepéről, sőt, nyilvánvaló politikai gesztusról és a díj értékjelölő jelentőségének hanyatlásáról kezdtek értekezni. És persze olyanok is akadtak, akik nem bajlódtak holmi (legalább kvázi) észérvek és magyarázatok fabrikálásával, hanem nemes egyszerűséggel megkérdőjelezték az író magyarságát. Vagyis hát kiutasították őkegyelmét a nemzetből. Ha meg már nem a miénk, mi gondunk rája – sugallták –, mit érdekel akkor már bennünket ez az egész szépirodalmi köntösbe (isten, bocsáss: kaftánba) bújtatott plutokrata összeesküvés! Az első magyar reakciók között a – sajnos – várhatónál is több ilyen volt.

Német nyelvterületen – ahol Kertész Imre összegyűjtött művei éppen három évvel a Nobel-díj odaítélése előtt jelentek meg – korántsem volt ekkora a meglepetés. Német kritikusai és olvasótábora nem titkolt szimpátiával nyugtázta a várt – és szinte elvárt – esemény bekövetkeztét. A díjat adományozó Svéd Akadémia indoklásában pedig ez áll: „Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.”

Kertész Imre főműve a Sorstalanság című regény, amelynek kamasz hőse és egyben beszélője – aki nyilvánvalóan az író alteregója – koncentrációs táborba kerülésének és túlélésének történetét meséli el. „A könyv – olvasható az akadémiai értékelésben – azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben – bár a feltételek hálátlanok –, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. (...) Talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna.” Kertész a fönt jelzett összetevők hozzáadásának sziszifuszi munkáját jó érzékkel reánk, olvasókra hagyja. Nem kis feladat, de nem tudunk kitérni előle: múlt századi történelmünk csupán ezeknek az adalékanyagoknak a hozzáadásával fogyasztható úgy-ahogy.

A Sorstalanság sorsa Kertész Imre sorsa: Auschwitztól és Buchenwaldtól az irodalmi Nobel-díjon át máig, vagyis 1944-től, az elhurcoltatás évétől – amikor tizenöt éves volt – 2004. november 9-ig, tehát a mai napig. Tizenöt plusz hatvan év – az mindösszesen hetvenöt. Az a sorsunk, hogy emlékezzünk. S hogy ünnepeljük az írót.