A romboló hiány

Xavier Dolan a rá jellemző feszült drámai helyzeteket – válságba került családi kap-csolatokat – inspiratív színek és szimbolikus, metaforikus (sok olvasatot kínáló) formai-képi eszközök használatával jeleníti meg. Érvényes ez legutóbbi filmjére, az Ez csak a világ vége című – nálunk a filmklubokban látható – drámára is, amelyért a kanadai rendező a cannes-i mustrán megkapta a zsűri nagydíját.

Kicsi túlzással, egyetlen kockáról felismerhető a kézjegye. Ha intenzív természetes színek és burjánzó formák – a mai korhoz igazított barokk cirádák – láthatók, majdnem biztosra vehetjük, a kép a formatervező művészből lett rendező, a sajátosan látó Xavier Dolan műhelyében született. A klasszikus mozgóképet a vizuális művészet elemeivel ötvözve forgatja filmjeit, amelyeket mindig nagy szakmai, kritikai elismerés fogad, és a közönség is szereti. Dolan kedvenc jelenetsora a tálalás – az ételek vagy a tea rítusos szervírozásának – festői, magasztos bemutatása. Ezt nem hagyja ki soha, de mindig újszerűen, új esztétikával, más ritmussal és hangsúllyal prezentálja.

Témái is rendszerint meghökkentők. A Megöltem anyámat című, megindító (első) mozija után mi más jöhetett volna, ha nem a hiány miatt eljövő világvége. Dolan sajátosan tálalja a sztorijait: feldob valami nagyon erős témát, egy idő után azonban elhagyja, nem tárgyalja ki, hanem más irányba megy el. Itt is – az Ez csak a világ végében – rögtön a kezdő képsoron elsüti a kőkemény „poént”. Louis (Gaspard Ulliel), az író repülőgépen ül, és tömör-velős kijelentéssel tudtunkra adja, tizenkét év után hazamegy, hogy közölje az otthoniakkal… (ez derüljön ki a moziban). Az író szavai hallatán készítjük az erőtartalékainkat, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül éljük át a részvétet, és méltósággal viseljük a fájdalmat, ami majd belénk mar... Dolan azonban azt a tényt, amiért Louis, a tékozló fiú hazaérkezik, nem oldja tovább… egészen másról kezd szólni a látogatása. A távollétével kialakult, romboló hiányról. A hosszú évek utáni első, kínos ebéd gyónásokkal és vezeklésekkel tarkított.

Kemény, felkavaró dráma az Ez csak a világ vége, amelyben semmi másról nincs szó, mint hogy melyik családtag hogyan kötődött(-ik) a másikhoz, s hogy a családban kialakult viszonyok miként formálták a hozzátartozók sorsát, szakmai, érzelmi, lelki életét. Hogyan vezettek a családi világvégéhez az egymás ellen elkövetett bűnök, ám legfőképpen a hiány – hogy amikor kellett, nem állt egyik a másik mellett. Pazar képekkel felerősített kis térben, karakteres színészekkel (parádés a szereposztás) hitelesen eljátszott, impulzív gesztusokkal teli filmszínházat teremtett a 28 éves, mindig remek Xavier Dolan.