Mindenki rajongott érte a stábban

Ő volt Federico Fellini mozijának ellenállhatatlan hőse, emblematikus színésze. Vittorio de Sica, Marco Ferreri, Ettore Scola alkotásainak hús-vér márkajegye. Sophia Loren örök párja a Napraforgóban, Anita Ekberg majdnem szeretője a La Dolce Vitában, Giulietta Masina idős Ameliája mellett a nem kevésbé megfáradt Pippo a Ginger és Fredben. De játszott magyar filmben, magyar színésznővel is. A Sándor Pál rendezte 1988-as Miss Arizonában Udvaros Dorottyával. Az Európa-szerte híres mulató tulajdonosát, Rozsnyai Sándort és Zsuzsát, a moziszerepre áhítozó kis művésznőt csupán egy rövidke kaland fűzi egymáshoz a filmben. Ezek voltak ők. Nem nagy történet, mindössze egy emlékezetes jelenet. Mastroianni és Udvaros csókja miatt.

„Rajongtam érte – mondja a lassan harminc éve elhunyt olasz színészről Udvaros Dorottya. – A világ filmtörténetének egyik legjobb színésze volt. Imádom a filmjeit. Ami elsőre eszembe jut róla: a forgatás második napja. A MAFILM épülete előtt külső forgatási helyszínre szedelőzködött a stáb. Hollósi Frigyes egy taxinak támaszkodva várta az indulást. Az előző napon egy huszonöt fős tömegben állt Frici és Mastroianni. Épp hogy csak látták egymást a jelenetben. És ahogy ott állt Frici a reggeli napsütésben a taxi mellett, egyszer csak észrevette, hogy közeledik felé Mastroianni. Azon hezitált, ráköszönjön-e, hiszen előző nap már találkoztak abban a bizonyos tömegjelenetben, de ki tudja, Marcello emlékszik-e rá? S amíg ezen meditált, Marcello a közelébe ért, és hangos ciaóval üdvözölte őt.”

A színésznő másik emléke egy közkedvelt, kockás abroszos budai kisvendéglőhöz kötődik.

„Ott vacsorázott a stáb. Remek konyha, az udvaron terebélyes diófa. Azt hittük, Mastroianni egyáltalán nem tart velünk. Hogy majd szépen, udvariasan elhárítja a meghívást, és inkább pihenni fog a szállodában. Nem ez történt. Jött velünk, mindannyiunk nagy örömére. Ő is lazítani akart. Ezekből az apró jelekből már bőven lehetett látni, hogy nem úgy gondolkodik magáról, hogy én egy sztár vagyok, a közelembe ne jöjjön senki, vagy ha igen, akkor azonnal hajoljon kétrét. Nem! Ő nem ilyen volt. Ember maradt minden helyzetben. Imádta őt a stáb. Kiszúrta, hogy Garas Dezső és Eperjes Károly milyen jó színészek, és bent maradt a díszletben, mert kíváncsi volt a jelenetükre. Minden partnerét önmagával teljes mértékben egyenrangúnak találta. Érdeklődött a kollégái iránt, és igyekezett maximálisan elvégezni a feladatát.”

Kettőjük jelenete pár perc csupán a filmben, de több irányból felvette Ragályi Elemér kamerája. Búcsújelenet volt, csókkal a végén. Zsuzsa búcsúzott Rozsnyaitól.

„Úgy csókolt, ahogy egy színészkollégának csókolnia kell. Semmiféle tolakodást nem éreztem a részéről. Olyat sem, hogy egy idősebb férfi ölel át. Két színész között ilyen helyzetben mindig van egyfajta szemérem. Azon túl kell jutni. El kell hitetnünk, hogy a szerelmünkkel állunk szemben. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a másik ember úgy viselkedjen, hogy ne érezzem feszélyezve magam. Rengeteg múlik azon, hogy miképpen közelít hozzád, hogyan fogja meg a karodat, hogy néz rád, mennyire biztosít róla, hogy tiszteletben tartja a nőiességedet, és nem fogja rád vetni magát. Marcello Mastroianni a világ egyik legnagyobb színésze volt, és igazi kolléga is egyben. Maga a végtelen figyelem. Egy ilyen intim jelenetbe nem úszhatnak be civil tényezők. Itt nem egy fiatal kelet-európai színésznő és a világ egyik legvonzóbb sztárja állt egymással szemben, hanem két színész, akik érzelmileg a maximumot akarták kihozni a jelenetből.”

Sem a találkozás pillanata, sem a felvétel utáni elköszönés nem maradt meg Udvaros Dorottya emlékezetében.

„Az én fejemben nem rögzülnek ilyen momentumok. Nem tudok ilyesmire visszaemlékezni. Ez komplex élmény. Nincs időrendi sorrendjük az eseményeknek. Azt viszont pontosan látom magam előtt, ahogy az étteremben Mastroianni átkarolta a prímást. Azt nem fogom elfelejteni soha. Úgy ült ott velünk, mintha itt élt volna köztünk. Úgy viselkedett, mint egy közülünk való ember.”

Moszkva 1987-es fesztiválján a Csók, anyu!-ban nyújtott játékáért a legjobb női alakítás díját Robert De Nirótól vette át Udvaros Dorottya. Szabó István Találkozás Vénusszal című filmjében Glenn Close partnere volt. Maradandó élmények számára ezek is.

„Robert De Niro részéről óriási gesztus volt, hogy elvállalta az elnöki posztot egy európai fesztivál zsűrijében. Ez is az ő nyitottságát jelzi. Vannak sztárok és nagy művészek. A nagy művészek általában sztárok. De nem minden sztár nagy művész. Glenn Close igen. Egyetlen jelenetem volt vele, de elmondhatom, nagy színésznővel dolgoztam együtt, és nem egy sztárral. Ezektől az emberektől sokan elájulnak, de amikor ott állsz mellettük a stúdióban, jelenet közben, nem azt látod rajtuk, hogy ők a sztárok, te pedig egy kis senki vagy. Partnerek vagyunk, és kollégaként viselkedünk egymással szemben. Soha nem gondolhatom azt, hogy adott esetben egy pályakezdő áll előttem, aki még keveset tud a szakmáról és az életről, és majd túlesünk valahogy a jeleneten, a kis mazsola csak megoldja a feladatát. Ilyen nincs. Nem az számít, hány év van mögötted, vagy mekkora hírneved van. Az számít, hogy a legjobb kapcsolatot alakítsd ki a munkatársaddal. Ezért imádtuk Marcello Mastroiannit. Neki mindenki fontos volt a stábból. Csodáltuk és szerettük őt. Ha Rómában járok, és elmegyek a Trevi kút előtt, nem tudok nem gondolni rá. Ahogy leül a kút peremére, kilép a cipőjéből, és úgy, ahogy van, öltönyben, elegánsan odasétál az érzékien fürdőző, szőke szépséghez, az valóban filmtörténeti esemény. Fellini nem komponált nekik csókjelenetet Az édes életben. Sándor Pál nekünk, a Miss Arizonában, igen.”

A szerző a Vasárnap munkatársa