A rekedt hangú bárd

Egyszerű, farmernadrágos fickó, kezében az elmaradhatatlan gitárral. Ilyen volt Vlagyimir Viszockij. És így örökítette meg őt a Hollandiában élő Alekszandr Tarantinov: a hat méter magas emlékművet Novoszibirszkben állították fel tegnap, a legendás orosz színész, énekes, költő halálának 25. évfordulója alkalmából. Hazájában dalfesztiválokkal, színházi előadásokkal, koncertekkel, emlékünnepségekkel tisztelegnek máig elevenen élő művészete előtt.

A lázadás, a könyörtelen szókimondás, a szabadságvágy jelképe volt.

Ha kiállt a színpadra, valóban nem volt szüksége másra, csak egy szál gitárra. Már ha kiállhatott. Mert a szovjet hatalom nem igazán örült neki, ha Viszockij kiállt a színpadra. Ezért ha lehetett, „besegített”: gyakran az utolsó pillanatban tiltották be koncertjeit. Nem engedélyezték versei, dalai kiadását sem. De ő énekelt. Ott, ahol lehetett. Klubokban, színházban, utcán, sőt lakásokon is. Örömről és bánatról, háborúról és békéről. A mindennapok apró-cseprő dolgairól. Meg a hatalom gyarlóságairól.

Ha kiállt a színpadra, s jellegzetes, rekedtes hangján énekelni kezdett, miközben szenvedélyesen a gitár húrjaiba tépett, azoknak, akik hallgatták, akiknek énekelt, olyanok voltak a dalai, mintha mélyet szippantottak volna egy jó adag friss, a testet-lelket új erővel megtöltő levegőből. Az akkori Szovjetunió légköre meglehetősen fojtogató volt... Fojtogatta Viszockijt is. Annyira, hogy csak önpusztító eszközökkel (alkohollal, droggal) tudta elviselni. Mehetett volna persze máshová is. Például Franciaországba felesége, az orosz származású színésznő, Marina Vlady révén, akivel tizenhárom évig élt együtt. De bármennyire is elviselhetetlen volt hazájában az élet, nem tudta otthagyni szülőföldjét, mert minden porcikájával ragaszkodott hozzá.

És nem tudta otthagyni a közönségét sem, amely imádta őt. Viszockijnak olyan volt ez a szeretet, mint az elixír, amelytől újra és újra erőre kapott. A Ljubimov-féle híres Taganka Színházban, ahová 1964-ben került, s amelynek haláláig tagja maradt, tíz éven keresztül játszotta a Hamlet címszerepét. Minden este telt ház előtt. Viszockij minden egyes előadás kezdete előtt a színház bejáratánál várta a közönséget, s minden nézőt személyesen üdvözölt. Amikor pedig lehullt a függöny, újra lement a nézők közé, s azok személyesen mondhattak neki köszönetet a játékával nyújtott élményért. Ezt a hihetetlen sikerszériát megélt Hamletet tartják Viszockij legkiemelkedőbb és leghíresebb alakításának. A Ljubimov rendezte előadással Magyarországon is vendégszerepelt.

Filmekben ritkábban jutott szerepekhez, s ha igen, azok is inkább epizódszerepek voltak. A magyar tévénézők annak idején A fekete macska bandája címmel vetített, négyrészes szovjet filmsorozatban láthatták. De szerepelt magyar filmben is: Mészáros Márta Ők ketten című alkotásában egy epizódszerepben tűnt fel.

A személye körül egyre gyakrabban kirobbanó botrányok, a zaklatott életmód végül felőrölte e zseniális művész idegeit. Negyvenkét éves korában, 1980 júliusában a harmadik szívrohama vitte el.

A Viszockij-kultusz azonban töretlenül él és virul hazájában. Nyikita Viszockij, a költő fia egy sajtótájékoztatón azt mondta: „Amikor meghalt, igen kevesen gondolták volna, hogy még huszonöt év múltán is időszerű lesz. A bányászok és az akadémikusok, a sofőrök és a rabok nevében szólt. Kár, hogy már nincsenek hozzá hasonló személyiségek.” (me)