A pozsonyi tizenhárom vértanú

Védte szabadságát híven, becsülettel.

Áldozott, szenvedett, jutalmát nem kérte,

S nem küzdhetve többé, vérpadon halt érte.”

Gyulai Pál sorai báró Jeszenák János síremlékén olvashatók, a pozsonyi evangélikus temetőben álló (ma már inkább – remélhetőleg csak ideiglenesen – düledező) családi kripta falán. A forradalom leverését követő megtorló időszak pozsonyi vértanúi közül mindössze az ő, illetve Rázga Pál síremléke maradt fenn, tanúsítva, hogy a „tűzfészek”, tehát Komárom és Bécs között körülbelül félútban fekvő város lakossága is jó szívvel szolgálta a szabadság ügyét.

Tizenhárom vértanú Aradon, ugyanannyi Pozsonyban – az öszszefüggés már-már kísérteties. Míg azonban Aradon a forradalom vezetőit végezték ki, a pozsonyi vértanúk többsége „közsorból” származott – csakúgy, mint a monarchiaszerte kivégzett ezrek, akiknek a neve lassan teljesen feledésbe merül.

Kik voltak ők?

Egyszerű pozsonyi polgárok, akiket „megcsapott” a szabadság szele, és arra buzdították a város lakosságát, hogy szálljanak síkra Bécs önkényuralma ellen.

Az 1849-ben Pozsonyban kivégzett tizenhárom vértanú közül elsőként Dressler (Kurz) Dániel Keresztély színházi súgót érte utol a végzete, miután – a vádirat szerint – „a korcsmában szidta Windischgraetzet, sőt magasabb urakat sem kímélt.” Golyó általi halálra ítélték, majd kivégezték a ligetfalui erdőben.

Az 1819-ben született, olasz származású Baldini János vasúti mérnök volt, aki a szabadságharc kitörését követően felcsapott honvédnek, és főhadnagyi rangot szerzett. Ő volt az, aki fellázította, majd beszervezte a forradalom leverésére kiküldött, olaszokból verbuvált, a szabadságharc eszméjével titokban szimpatizáló 23. Ceccopieri Császári és Királyi Gyalogezredet. „Hűtlenségre való csábítás” miatt az egykori Marcal utcában (Ma Štefánikova) lőtték agyon.

A koholt vád szerint „fosztogatásban való részvételért” ítélték halálra a lévai születésű Barta József honvéd őrmestert, miután Verebélyen foglyul ejtették. Az ítéletet március 30-án hajtották végre. Az újonctoborzás folytatására kiadott parancsa miatt ítélték el Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját. A 34 éves, losonci születésű Nimnichter János sütőmester pedig az ulánusok két tizedesét „bor mellett csábította” arra, hogy álljanak át a honvédekhez. Az ivóból hazafelé menet fogták el, majd elítélték, és a Szamár-hegyen felakasztották.

A régi magyar nemesi család sarját, a Beckón született báró Mednyánszky Lászlót – aki Görgey Artúr honvéd tábornok jó barátja is volt – azért ítélték halálra, mert Gruber Fülöp tüzér hadnaggyal meg akarták akadályozni Lipótvár átadását a császári seregeknek. Miután a várat védő tisztek letették a fegyvert, a két honvédtisztet elfogták, majd halálra ítélték. Június 5-ének éjszakáján akasztották fel őket a Szamár-hegyen. Miután Görgey Artúr értesült a történtekről, megfogadta, hogy három fogságba esett magas rangú császári tisztet kivégeztet. Mednyánszky báró édesanyja kérésére elállt ettől a tervétől. „Elég, ha én gyászolok – írta fia barátjának –, nem kell több anyának bánatot okozni.”

Az 1798-ban Bazinban született, szlovák származású Rázga Pál Bécsben végezte tanulmányait. 1846-tól Pozsonyban tevékenykedett hitszónokként. 1848 márciusában megalapította a Pozsonyi Nemzeti Egyesületet, melynek elnöke lett, de a szószékről is a nemzeti ügyet szolgálta, később pedig a honvédség tábori lelkészeként tevékenykedett. A lakásán tartóztatták le, és június 17-éről 18-ára virradó éjjel felakasztották. A bitó alatt mondott utolsó imája ekképpen zárult: „Áldom szegény hazámat, kívánom, hogy nemsokára szabaddá legyen és boldoggá”.

Egy hónappal később, július 16-án végezték ki az 1800-ban Vághosszúfalun született, Sopornyán tevékenykedő Mészáros Dávid római katolikus plébánost. A szabadságharc híveként Hurban és a császáriak ellen buzdította híveit, Kossuth proklamációit terjesztve. Valószínűleg a vesztes nagyszombati csata után fogták el, majd megfosztva papi méltóságától, golyó általi halálra ítélték.

A Nagyrippényben élő, mindössze 23 éves Stift József földbirtokost július 20-án végezték ki. Bűne az volt, hogy a plébánost a szabadságharc proklamációnak felolvasására, a jegyzőt pedig az újoncozás megkezdésére utasította, majd a templom tornyára kitűzette a magyar lobogót. Golyó általi halálra ítélték, csakúgy, mint a tardoskeddi Tóth Józsefet és Bugyik Józsefet is. Utóbbiak bűne az volt, hogy a község jegyzője, Treksler Ferenc vezetésével néhány társuk közreműködésével lefegyverezték a Vágsellyéről Tardoskeddre küldött császári járőrcsapatot, majd a foglyokat átadták az Érsekújvárott állomásozó honvédeknek; mindhármukat Pozsonyba vitték, majd kivégezték. „Bűntársaikat” – Bodor Jánost, Vida Istvánt, Smidrony Józsefet és Janek Mihályt hattól tíz évig terjedő, bilincsben letöltendő sáncmunkára ítélték.

Ez hát az 1849-ben Pozsonyban kivégzettek története – dióhéjban. Természetesen több, pozsonyi születésű vértanú emlékét őrzi a kegyelet. A legismertebb közülük az 1792-ben született, Aradon kivégzett Aulich Lajos tábornok, valamint az 1806-os születésű Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke és a már említett Jeszenák János báró, akiken a pesti Új-épületben hajtották végre a halálos ítéletet.

Végszóként, tanúság vagy tanulság gyanánt álljanak itt a hosszú bujdosás után elfogott, majd 1853 szeptember 2-án a pozsonyi Disznó-mezőn kivégzett Gasparich Kilit ferences rendi szerzetes szavai, aki egyik kezében feszülettel, másikban karddal harcolt a szabadságért, és a hazaszeretet és a hit összefonódása kapcsán azt hirdette, hogy „ki a hazáját szereti, Istent szereti. Aki pedig elárulja a hazáját, azt Isten megveri!”

Kár, hogy erről manapság egyre gyakrabban feledkezünk meg, csakúgy, mint a szabadságharcban elesettek emlékének megőrzéséről.