A Passió mint film

1995-ben Amerikában megtámadtak egy elárusítónőt, aki ennek következtében örökre nyomorék lett. Rokonai beperelték a Time Warner filmtársaságot és Oliver Stone rendezőt, mert a tettesek azt vallották, hogy a bűncselekmény elkövetése előtt többször is megnézték a Született gyilkosok című filmjét. Ennek ellenére 2002-ben a louisianai fellebbviteli bíróság visszamenőleges hatállyal úgy döntött, hogy a film „nem vezet erőszakhoz, s hogy a szabad művészi megnyilvánulás alkotmányos joga védi.”

Úgy tűnik, nem ugyanazzal a mércével mérik Mel Gibson Krisztus-filmjét, melynek hatására Amerika egyszeriben nagyon érzékeny lett az erőszakra és a brutalitásra. Miközben van itt egy nyilvánvaló különbség: míg Stone elejétől a végéig öncélú, értelmetlen gyilkolászást prezentál, Gibson a brutális és véres képek hátterében éppen hogy kiemeli Jézus szeretetét és a megbocsátás kegyelmét. Ám lehet, hogy éppen ez a szálka a szemben. Hogy míg Stone Született gyilkosai a puszta biznisz talaján marad, a Gibson által bemutatott brutalitás minden egyes személy felelősségét időszerűsítve konkretizálja. Maga a rendező nyilatkozta, hogy Jézus halála nem róható fel egyértelműen sem a zsidó főtanácsnak, sem a rómaiaknak, ezért minden idők minden vétkese a felelős. Az árulást és a közvélemény ingadozását néhány másodperces bevágással érzékelteti a film, amikor is Jézus, cipelve keresztjét a Golgotára, viszszaemlékszik ugyanerre a tömegre, mely néhány nappal azelőtt örömteljesen üdvözölte őt, pálmaágakat lengetve fejezte ki iránta rokonszenvét. Hová lettek azok a lelkes arcok mind? Miért csapott át a „hozsánna” a kegyetlen „feszítsd meg őt” kiáltásba?

Mint minden virágvasárnapon, ez idein is említést teszünk az emberi állhatatlanság titokzatosságáról. Tudatára ébredt ennek maga a színész, Jim Caviezel is, akire a rendező Krisztus szerepét bízta. „Akkor elkeseredésemben még mélyebben tudatosítottam saját felületességemet. Nagyon fájdalmas és megtisztító folyamat volt az.”

Virágvasárnappal a nagyhétbe lépünk, melynek Jézus mélyebb, bensőségesebb elfogadásának megtisztító folyamatával szintén Istenhez kerülünk közelebb. A Jézust alakító színész, hogy hiteles legyen szerepében imádsággal, böjttel, szentgyónással és áldozással készült rá. Akárcsak angol kollégája, Robert Powell, aki harminc évvel ezelőtt volt Zeffirelli Názáreti Jézusa, és szintén Bibliát olvasott, s a keresztre feszítés jeleneteinek felvétele előtt komolyan böjtölt. „A forgatás előtt egyáltalán nem érdekelt a vallás – nyilatkozta később –, Jézusról meg halvány fogalmam nem volt. Ám Krisztust alakítani hosszú hónapokon át lehetetlen anélkül, hogy az ember a végére ne hinne benne maga is. Ma hiszek Jézusban és az ő istenségében, az ember és Isten kapcsolódását látom benne. Mert lehetetlen átélve e drámát a hatása alá nem kerülni. Kiejtve annak a férfinak a szavait, aki megváltoztatta az embereket és a történelem forgását, mintha alakja életre kelt volna bennem, a gondolatai valósággá váltak.”

Ha a Messiást megformáló színészek képesek voltak alávetni magukat egy azelőtt elképzelhetetlen önmegtartóztatásnak csak azért, hogy a lehető legmeggyőzőbb legyen az alakításuk, akkor annak, aki nem játszani, hanem élni és sugározni akarja Krisztus életét, mennyivel inkább szüksége van az önmegtagadásra, a vívódásra, a böjtre és a bűnbánatra. Ahogy Jim Caviezel mondta, aki maga is mélyen vallásos ember, ami Hollywoodban kellemetlenségekkel is jár olykor: „... tudom, hogy nem könnyű életre lettem hivatott, hanem szenvedésre. Isten hív minket, hogy vigyünk világosságot a világnak, szenvedéssel és áldozathozatallal segítsünk Krisztus keresztjének vitelében...”

A szerző római katolikus pap