A művészlét nem méznyalás

Jellegzetesen magyar zenés műfaj, az idősebb korosztály imádja, a szakma lenézi. Mi az? Hát persze, hogy az operett.

Operettet addig fognak játszani a színházak, amíg igény lesz rá. Vagyis még sokáig. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan nyúlnak hozzá a mai rendezők, mennyire tisztelik a kőbe vésett hagyományokat, milyen mértékben mernek újítani, illetve mit tudnak kihozni az alapanyagból.

Az újvidéki László Sándor kisebb csodát művelt Kassán egy közepes operettel. A montmartre-i ibolyát 1935-ben mutatták be Budapesten, öt évvel a bécsi premier után. Kálmán Imre akkor már rég túl volt a Csárdáskirálynőn, a Marica grófnőn és még néhány sikerművön. Kifejlesztett egy megbízható receptet, futószalagon gyártotta az operetteket, az élet királya volt, és az sem érdekelte, ha lopott a cselekmény. Még szerencse, hogy akkoriban kevesebbet törődtek a szerzői jogokkal, mint manapság. Ez ugyanis nagyjából a Bohémélet sztorija, alaposan lebutítva, operettesen happy enddel.

Három ágrólszakadt fiatal művész nyomorog a századforduló Párizsában, sikerre, elismerésre, és nem utolsó sorban egy jó vacsorára vágyva. Életük kilátástalan, de ők idióta módon vidámak, ugratják egymást, csapják a szelet egy szép bestiának, dalolnak, táncolnak, hiszen ez egy operett. Hozzájuk csapódik a kedves, árva leányka, akit gonosz mostohája el akar adni egy stricinek, úgyhogy meg kell őt menteniük. Játszik még egy ravasz végrehajtó, egy ostoba hadügyminiszter, egy garasos és bogaras mecénás, valamint egy pökhendi színházigazgató.

Na, ebből süssön emeletes tortát, aki tud! A karakterek természetesen kidolgozatlanok, nincs saját arcuk, a párbeszédek bugyutábbak, mint egy szappanoperában. És László Sándornak mégis sikerült jó előadást színpadra tennie.

De elsőként inkább Szenes Ivánt dicsérjük, aki Alfred Grünwald németül írt dalszövegeit magyarította. Sziporkázó rímek, szellemes sorok, finom humor és a kelleténél se több, se kevesebb romantika – ezt a sztorit bizony a dalszövegek mentik meg.

A kassai előadás legfontosabb összetevője a koreográfia, amely Gyenes Ildikó m.v. munkája. Rég láttunk a Tháliában ilyen mozgalmas, pörgős előadást. A három főszereplő, Nádasdi Péter, Madarász Máté és Habodász István e.h. alapos, minden izomcsoportot megmozgató fitness edzésben részesül, legalább ezért sem kell fizetniük. Általában énekelnek is tánc közben, szinte minden egyes szótagra külön mozdulat jut, rendkívüli pontosságot igényelnek ezek a jelenetek. A prózai részekben is sok a mozgás, koreografált csetlés-botlás, szóval a néző egy percig sem unatkozik, és arról is elfeledkezik, hogy egy bugyuta, logikátlanságoktól hemzsegő történetet néz.

Amely történetnek egyetlen érdekessége a ma is időszerű alaphelyzet. Mert hát a fiatal művészeket ma sem veti fel a pénz, ha nem hajlandóak eladni a lelküket. Ismerek diplomás grafikusművészt, aki egy szuper-market-lánc reklámújságait tervezi, zeneszerzőt, aki klimpírozó gyerekekkel bajlódik egy kisvárosi zeneiskolában, Aegon-díjas regényírót, aki egy napi tévésorozat forgatókönyveit szállítja. Az életben maradáshoz sajnos ma sem elég a tehetség, muszáj ügyeskedni, trükközni, hízelegni a végrehajtónak (az eredetileg férfiszerepet a kassai előadásban Varga Lívia játssza, kissé fura is, hogy frakkban készül férjhez menni, de nincs más választása, hiszen épp erre a ruhadarabra van szüksége a színigazgatóhoz előlegért készülő csóró zeneszerzőnek). Leánykereskedők ma is vannak, talán gonosz mostohák is (öröm volt újra színpadon látni az anyasági szabadságról visszatérő Nagy Kornéliát), és remélhetőleg gazdag mecénások is (Szabadi Emőke), akiknek számító színidirektorok teszik a szépet (Illés Oszkár) a teátrum jövője érdekében.

A tiszta szívű kis árvalány szerepét mintha Dégner Lillára írta volna a szerző, alkatilag telitalálat, ráadásul egyedül neki van igazán „operettes” hangja a társulatban. Nem véletlen, hogy az előadás korrepetítora is ő volt. A többiek nagyjából el tudják játszani, hogy jól énekelnek, a hadügyminisztert alakító Pólos Árpádnak pedig nincs is ilyen feladata. Ez a prózai színészekre szabott, „lájtosabb” modor százszor jobb, mint amikor úgynevezett operetténekesek nyúlós, ragacsos valamit eresztenek ki a torkukon, prózai teljesítményüktől pedig minden jobb érzésű ember menekülni szeretne a nézőtérről.

Csík György m.v. remek, modern, multifunkciós díszletet tervezett – a görgethető „kabinok” árnyjátékra épp úgy alkalmasak, mint hálószobának, utcarészletnek, vagy éppen puccos színházi társalgónak. A jelmezeket szintén ő jegyzi, szerencsére nem viszi túlzásba a rongyosságot a három művésznél, illetve az általuk pártfogolt lánynál, aki a végén valósággal tündököl az estélyi ruhában.

Ez egy ízléssel színre vitt, élvezettel előadott, aktuális, szórakoztató előadás, amelyben a rendező bebizonyítja, hogy az operetthez sem népes tánckar, sem élő zenekar nem szükséges, ha nincs. Márpedig Kassán nincs. Hiszen – többek közt ebből a darabból is – tudjuk, hogy a színházak szegények, a művészek élete pedig nem méznyalás.