A mozi is olyan, mint a garpastum

Mifelénk kevésbé ismert, különféle filmnyelvekbe „kóstolhatott” bele a néző. Itt most nem az egyre inkább hódító távol-keleti filmművészetre gondolok, hanem mondjuk a litván, finn, argentin stb. filmkultúrára. Vagy akár az oroszra is, hiszen vajmi keveset tudunk róla. Alekszej German munkája, a Garpastum néhány fociőrült srác, köztük két fivér életéről szól, akik két kor mezsgyéjén, az 1917-es forradalom idején élik ifjúságukat. Ez a lassan hömpölygő, művészi tökéllyel kidolgozott, vizualitásával megragadó opus az önzésről és a garpastum (foci) iránti mérhetetlen szenvedélyről szól. A filmhez kell egy kis türelem és szükséges a megfelelő ráhangolódás is, mivel a German-opus az orosz mozgóképkultúra új nyelvén „beszél”. Külön élmény az operatőri munka.

Meglepő volt a litván–német koprodukcióban készült film, Fred Kelemen rendezése – a Zuhanás. Meglepő, mert e lassan hömpölygő fekete-fehér alkotás nézése alatt az ember úgy érezte, mintha Antonionit látná Tarr Béla stílusával vegyítve. Öt percig mást se látni, mint hogy egy kopár vidéken valahonnan a sötétből előbukkan egy férfi, sétál át egy hosszú hídon, úgy brekegnek a békák, mintha tele lenne a mozi velük. A híd közepén megáll, mert észreveszi, hogy egy csapzott nő áll a korlát túloldalán . Egymásra néznek, de a férfi továbbhalad. Amikor a híd végénél jár, csobbanást és női sikolyt vél hallani. Hátranéz, majd egy helyben állva lassan megfordul, aztán komótosan elindul visszafelé. A híd üres, a férfi megáll ott, ahol korábban a nőt látta. Áthajol a korláton, nézi a sötét vízfelszínt, de semmi, csak a békabrekegés. Aztán benyúl a zsebébe, cigarettát vesz elő, rágyújt, majd hosszan cigarettázik a gyér fényben... de ekkor már valahol a tizenötödik percnél járunk. Snitt. Hajnal körül van, valahol távol feltűnik egy mentőkocsi és egy rendőrautó... az is eltart egy darabig, amíg odaérnek a hídhoz. Akkor a férfi lassan elindul feléjük... Valahol a huszadik percnél elkezdődik az első párbeszéd. A nyomozó kelletlenül elmondja, hogy ezen a helyen sok az öngyilkosság, s neki ott kezdődik a munkája, ahol másnak véget ér az élete. Holttestet azonban nem találnak. Pereg a film hosszú, nehéz perceken át, a férfi tépelődik, gondolkodik, leugrott-e a nő vagy sem. Jól benne járunk már az időben, amikor előkerül egy retikül, belőle egy fotóüzletben kiállított szelvény. A férfi kiváltja a fotókat, kinagyítja a falra, és... és itt jön be Antonioni Nagyítása. Ez a férfi is elkezd nyomozni, keresni az okokat, miért követhetett el öngyilkosságot a nő. És a Zuhanás is úgy végződik, mint a Nagyítás: a férfi és a néző sem tudja, történt-e haláleset. Érzékeltetni próbáltam a film lassúságát, a túlzott „detailozást”, ami lehet idegesítő is, de Fred Kelemen filmje esetében ez nem így van: mindvégig robbanásig fokozott feszültséget tud fenntartani ez a litván–német opus.

Nagyon intim és tragikus képeket, zaklatott hangulatot kínált Albertina Carri argentin–francia filmje, a Geminis. Egy középosztálybeli család életébe pillant be, közelebb hozva a latin-amerikai mentalitást. A külvilág felé példásan élő családon belül érik a tragédia: három testvér közül a Spanyolországban élő báty hazaérkezik, hogy a büszke szülők jelenlétében mondja ki az igent jegyesének. S rádöbben, hogy öccse és húga egymásba szerettek, s hogy bizony nagyon szenvedélyes testi viszony van közöttük. Amikor az anya rajtakapja őket az ágyban, nem tud megbocsátani gyermekeinek, és... érdemes megnézni, hogy kiderüljön a végeredmény.

Karibi hangulatot is kínált a szemle a Habana Blues című spanyol, kubai és francia koprodukcióban készült alkotással. Két zenész barát zenei és pénzügyi felemelkedésért folytatott küzdelmén keresztül kapunk képet a kemény kubai életről: a hazához való ragaszkodásról és a haza elhagyásának fájdalmas momentumáról.

Nagyon durva és kegyetlen valóságot mutat Gregg Araki Rejtélyes bőr című amerikai–holland produkciója. Két kamasz sorsán keresztül ábrázolja, miként befolyásolta a jövőjüket, hogy nyolcévesen öt dollárt kaptak edzőjüktől bizonyos testi ellenszolgáltatásért.

Az Odete című portugál filmnek us meglehetően bizarr a története. Megrázó lelki folyamatokat, az őrület határáig menő megnyilvánulásokat vált ki egy tragikus esemény: amikor autóbalesetben meghal egy fiú, Pedro, akit egy másik fiú, Rui szeretett, s akibe egy különös lány, Odete is halálosan szerelmes volt. Igen csavaros a történet: azt a lelki „átváltozást” követi nyomon, ahogy Odete megpróbál „Pedróvá válni”, hogy Ruival egymásra találhassanak.

A pozsonyi filmfesztivál hangulata az idén is télies volt, de nem fagyos – 23 ezer néző volt rá kíváncsi. Ez azt bizonyítja, hogy a szervezők jól válogattak, sokak kedvére.