A mesélés boldog kényszere

Lánczos Tamás felvételeA Fényszilánkok egyik csodálatos mondata anyai nagyanyád képét rajzolja meg: „Szerettem, ahogy vasárnap délután kitakarította arcából a fáradtságot.” Hát igen, a mi nagyszüleink – miként a Teremtő is – a hetedik napon még megpihentek. Regényedet én úgy olvastam, mint egy irodalmi anyaggá nemesedett, „szilánkos” önéletrajzot. Amelyhez a kicsiny, „csak nekem” örömünnepek éppúgy hozzátartoztak, mint az emelkedett hangulatú családi ünnepek, például a karácsony.

A békés, nyugodt ünnepeket lassan valóban már csak az emlékek őrzik. Most kitartott pörgés van: rohanni kell egyik jeles naptól a másik megszentelt napig. Kipipáljuk az anyagbeszerzési listákat, miután bedőltünk a rafináltan agresszív reklámoknak (a miheztartás végett legújabban statisztikai adatokkal bombáz a média: a különböző társadalmi csoportok mekkora összegeket költenek pl. karácsonyi ajándékokra; hogy aztán lehessen ebből presztízskérdést csinálni vagy éppen keserűen legyinteni...), és letudjuk a kötelező látogatásokat. Legszívesebben túl lennénk az egész ünneproboton, vagy egyenesen kihagynánk az életünkből az összes piros betűs napot. Közben pedig szépen elfelejtődik a csoda, az ünnep lényege: a megváltozott lélekállapot, a lassított lebegés, az önfeledt nyugalom és főleg a feltétlen öröm. Mindez persze csak úgy hívható elő, ha a gépiest félretéve érzelmi életet is próbálunk élni, vagyis időt és energiát szánunk arra, hogy intenzíven figyeljünk egészen apró lélekrezdülésekre. Nekem az ünnep egymásra nyíló arcokat jelent. A karácsony különösen.

A nagyszülőktől vettek-e át a pedagógus szülők hagyományokat, milyen volt a karácsony Nagyölveden?

Gyermekkorom karácsonyai csodaszépek voltak. Már maga a szó is csupa sejtelem volt, a hosszú várakozás csupa izgalom. (Az adventet most is nagyon szeretem, nagy szomorúság, hogy évről évre rövidebbnek tűnik.) Kicsi csengő jelezte, hogy már be szabad menni a nappaliba. A pompás, mennyezetig érő karácsonyfa és persze a titokzatos csomagok megpillantásának örömét számos családi fotó őrzi. A fa a sarokban állt, kitűnő kuckó volt, sose mulasztottuk el az öcsémmel a karácsonyi bújócskázást (katasztrófa ellen láthatatlan húrok biztosították). A vallási hagyományokat a Jézuska emlegetése jelentette (egyszer láttam is elsuhanni az ablak előtt!), és énekeltünk is róla. A nagyszülőktől elsősorban a szertartásos, hosszú vacsorázást vettük át: előbb ostyát ettünk mézzel és fokhagymával, majd a dió és a családtagok száma szerint szeletelt alma után következett a halászlé, végül a paprikás lisztben kisütött pontypatkó szalmakrumplival és olajos paprikával. Az ünnepi vacsorát édesapám készítette. Ez egyébként máig így van. A szenteste után jó volt zöld illatban ébredni, nagyokat lustálkodni, ráérősen olvasgatni, jókat beszélgetni.

Emlékszel-e az első ajándékra, amit kaptál és adtál?

Mindig sok ajándék volt a fa alatt. Nagyon szerettem a babákat, jó darabig minden karácsonykor babát is kaptam. Egyformán örültem az egészen pici, meredtszeműnek, gumihajúnak meg az ember nagyságú, kacsingató, síró- és járóbabának. Az első ajándékozás volt inkább erős élmény, elsős-másodikos lehettem, még a pénz értékével nem voltam tisztában, ezért szülői közreműködéssel vásároltam, nagyon banális dolgokat, de a legnagyobb titoktartással. Nem tudom, megbeszélték-e a hátam mögött a dolgot, mindenesetre a csomagbontásnál úgy láttam, nagyon örültek, sőt alighanem akkor érzékeltem életemben először a meghatódottságot is. Ez a tapasztalás fordulatot is jelentett, hiszen ettől fogva jobban örültem és örülök most is annak, ha én adhatok. Egyébként az ajándékozás is nagyon eltorzult mostanában, szinte kellemetlen kötelességgé vált; komoly fejtörést okoz, kinek mit és főleg milyen értékben adjon az ember. Sokszor zavarba hozhat és elkedvetleníthet a túl-, illetve alulajándékozás, meg aztán ráfogjuk a hónapokkal korábban vásárolt mindenféle – amúgy szükséges – cuccra, hogy ez már karácsonyi ajándék. Ami nagy butaság, hiszen nem szabad, hogy az ajándékozás valamiféle lelkiismeret-furdalásból fakadjon. Szóljon inkább a meglepetés izgalmáról. Hogy az ember valahogyan ráérezzen arra, mi után sóvárog a másik, mi okozna neki örömet. Fontosak az ünnepközi ajándékok is. Szeretek magam készítette apróságokat adni így karácsony táján. Nemcsak a tárggyal bíbelődöm, hanem folyamatosan arra gondolok, akinek szánom.

A könyv ajándéknak számított neked? Szereted birtokolni a könyvet?

A babaidőszak elég gyorsan elmúlt, a könyvkorszak viszont állandósulni látszik. A mesekönyveket verseskötetek, regények váltották fel. Sőt szakirodalom. Számomra máig a könyv a legnagyobb ajándék. Akkor is, ha kapom, akkor is, ha adom. Ez a családból jön: szüleimet gyakran láttam olvasni, a könyveket nem csak díszből tartották. A családi legenda szerint apukám egy József Attila-kötettel ajándékozta meg először anyukámat. Az olvasmányélményekről sokszor beszélgettünk is. Szeretem birtokolni a könyvet, de szívesen adom kölcsön még akár a legkedvesebbet is.

Hogy vagytok az ünnepi szertartásokkal, a férjed, Béres Gábor mit hozott magával a saját családjából?

E tekintetben Gábor is erős alapot kapott: emlékezetes születés- és névnapköszöntő rokoni és baráti összejövetelek követték egymást a boldog gyermekidőkben, és ez a hagyomány máig él, igaz, az utóbbi években inkább a szűkebb családi körben. Gábor mamája nagy szeretettel és örömmel, vagyis kitűnően főz, elegánsan tálal, ünnepivé tudja varázsolni a hétköznapi asztalt is. Családi tradícióink nagyon hasonlóak. Mindkettőnk szülei évtizedekig kultúraszervezők is voltak, tehát színdarabot játszottunk, néptáncoltunk, Gábor zenekarban dobolt. Mi is folytatjuk szüleink útját, hiszen én egy ideig iskolai színjátszóztam, Gábor énekkarokat vezet. A bemutatók, fellépések pedig ünnepszámba mennek. Éppen a múlt héten volt a hagyományos adventi koncertünk Ipolyságon. A december egyébként ünnepáradatot jelent számunkra: kislányunk és Gábor születésnapja, házassági évfordulónk előzi meg a karácsonyt, ráadásul tanárként a végzős gimnazisták szalagavatóján is ott vagyunk.

Gyönyörű kislányotok, Anilla négyesztendős. Milyen volt, amikor nem babaként, hanem „komoly nagylányként” látta meg először a karácsonyfát?

Teljesen más a karácsony, ha gyermek is van a családban. Anilla érkezése előtt például évekig nem állítottunk külön fát, mert az ünnepeket a szülőknél töltöttük. A kicsi kedvéért természetesen lesz fa, hiszen már hetek óta emlegeti, tervezgeti, hol fog állni, mekkora lesz, mi lesz rajta és alatta. Tehát elég jól emlékszik a tavalyi dolgokra. Élőfát vettünk; elég szörnyű, hogy csak a megnevezésben élő, éppen azon gondolkodtunk, hogy cserepeset kellett volna inkább... Anillát arra próbálom rávezetni, hogy minden apróságnak tudjon örülni. Ha kezdettől elhalmoznánk drága holmival, később nem tudná értékelni a nagyot se. Mostanában az ajándékkészítés örömébe is igyekszem beavatni.

A saját meséidet is szoktad neki mesélni, vagy inkább a klasszikusokat?

Mesélni állandóan kell. Ez a boldog kényszer hajt reggeltől estig. Mesélni kell a reggelihez, a fésülködéshez és a könnyebb elviselés címén egyéb kénytelen-kelletlen dologhoz is. Az esti meseidő viszont szertatás. Anilla választ könyvet. Volt egy időszak, amikor az én könyvemet hozta, sőt, volt kedvenc mese is, betéve tudta, előre mondta a Holdevőm mondatait. De aztán megunta. Én nem erőltetem. Mostanában közösen fantáziálunk. Már tud történetfordulatokat. Ez újabb nagy boldogság. Mondjuk, karácsonyi ajándék akár.

Milyen lesz az idei karácsony?

Remélem, hagyományos: gyertyafényes, csillagszórós, ízletes. Gyengéd. Áhítatos. Vidám. Beszélgetős. Mesélgetős.