A leskelődés izgalma

Bevallom, először nem hittem a szememnek. A számítógépes fotómontázsok világában ma már bármilyen szemfényvesztés lehetséges, bizonytalanul rákérdeztem tehát az álombéli tájra. Kiderült, hogy Kopasz Viktor szülőföldjén, a Ticce mentén bukkant erre az egzotikus flórára, megnevezhetetlen képződményekre. Bár az is igaz, hogy mindig kész elképzelésekkel indult útnak, és addig járta a vidéket, amíg nem látta a keresőben azt, amit látni akart. Megjegyzésemre, hogy ez sokkal strapásabb módszer, mint előzetes tervek nélkül kattogtatni, azt válaszolta, hogy ő pont a nehézségek miatt élvezte a munkát. A tárlat címe Kertelő, a fotók pedig a kassai Löffler Múzeumban láthatóak november végéig. A Prágában élő fiatal művész tíz évvel ezelőtt bizonyára nem gondolta volna, hogy 2004-ben Csehországot fogja képviselni a Visegrádi Napok elnevezésű, négy ország kultúráját bemutató rendezvénysorozaton.

Akinek a fotókiállítás szóról szociológiai töltetű, társadalomszapuló, esetleg zsurnál-bulvár képek jutnak eszébe, messze jár a valóságtól. Aki pedig a Kertelő címről a kertbéli csendéletekre, paradicsomi idillre asszociál, az is alaposan mellétrafál. Mert ahogy maga a szó is több jelentésű, a képek is alaposabb szemlélődést igényelnek. Ezek ugyanis inkább lelki tájak, mintsem valóságosak. Még akkor is, ha az alkotó a természetben talált formát mondandójának. Felfelé nyújtózkodó fakoronák, egymásba kapaszkodó növények, fura, azonosíthatatlan képződmények, emberek a távolban, ködbe fúló mezők, árnyékok a vízen. Kopasz Viktor sokszor viszonyítási pontok nélkül hagy minket, nem tudjuk, mekkora valójában az ábrázolt tárgy. Egy idő után azonban nem is akarjuk tudni, hiszen a legapróbb falevél is lehet olyan fontos, mint az egész erdő.

A képszerkesztés szintén különleges: minden kép kettéválik középen. Ez azért van, mert a művész tulajdonképpen naplót „ír”, füzetekbe ragasztja fotóit, és kusza kézírással fűz hozzájuk egy-két gondolatot. Az írás ebben a naplóban másodlagos fontosságú, illetve inkább vizuális értelemben van jelen a kompozícióban. Kopasz Viktor szerint ugyanis a képek megbízhatóbbak a szavaknál, két év múlva már mást jelentenek, nem adják vissza kellő hűséggel a hangulatokat. Egyszerűen csak le kell fotózni, ki kell ragadni a valóságból azt, ami az adott pillanatban fontos lehet. A néző számára mindez a leskelődés izgalmát hozza, annak ellenére, hogy nem tudjuk, mennyire stilizált és mennyire intim az, amit látunk. Mindenképp egyfajta kitárulkozásnak vagyunk tanúi, mert a szempontok és a nézőpont megválasztása határozza meg élményeinket. Az alkotó–befogadó viszony a tudatosan vállalt naplószerűség miatt végig bensőséges, a formai játékból gondolati játék lesz, az elmosódó, „bemozdult” képekből gondolatfoszlányok. És egy idő után mindannyian saját magunkat keressük a természet organikus rendjében.