A legszebb magyar költőnő és a vizelő béka

Kabar Vivien a legszebb magyar (na, jó, értelmezzük arisztokratikusan a fogalmat:) költőnő. Legalábbis a Sors-ok című kötetének belső borítóján lévő fotó szerint. Veszélyes megállapítás ez, tisztában vagyok vele, s már látom is fenekedni a vérig sértődött költőnők vérszomjas hadait, sőt nyomukban a kritikust (=engem) fallocentrikus hímsovinizmussal vádoló militáns feministákat, akik szerint a költőnőt csupán potenciális szexuális tárgyként kezelem, de kárhoztatnak majd az irodalom szakemberei is, hogy össze?mosom a fikciót a valósággal, hogy a szerzői én korszerű felfogásával hadilábon állok. Abban pedig csak reménykedhetek, hogy amennyiben a kötet egyetlen komoly értékének Pejkó Gergő fotóját tartom (márpedig erre hajlok), nem száll rám a kötetborítón a költőnő verseit magasztaló Frabato nevű „boszorkány nagymester, ősi mágus” átka...

Kabar Vivien egzotikus szépsége (magyar és arab szülők sarja) önmagában is lenyűgöző, de a fülszöveg valóságos szellemi univerzummá is avatja őt, hiszen „igazi polihisztor módra fest, rajzol és zenél”. Reméljük, e polihisztorlét leggyengébb láncszeme épp a poézis. Az istenkeresőnek beállított költőnő harmadik verskötetének mottója mintegy jelzi is a szerző sajátos munkamódszerét: „Ha a gondolatnak merevedése van, / Én azonnal kiverem neki!” Csak lassan a testtel! Jobb lenne, ha a költőnő azt a rakoncátlan gondolatot hagyná magába csúszni, ha magába fogadná, ha hagyná elmélyülni, hátha megtermékenyítené a művésznő létuniverzumát. E létuniverzum A küldetett c. opusban váteszi erővel tör föl: „Vagina kráterből kitörő / Forró lávaként / Eljöttem közétek / Élni a holtakért.” Vivien kedveli a bizarr képalkotást, melyekkel az erotika és drasztikum sötét bugyraiba hatol: „Nyakam köré csavart ütőér, / A hívatlan romlás utolér.” Vagy a Szado c. versben: „Derekadon térdeplő / Húsmetsző vérgyeplő...”

Tükör-dimenziók címmel egy prózavers-ciklus is helyet kapott a kötetben, melyben Kabar Vivien költészetesztétikája a maga tökéletes virágában pompázik. Egy részlet: „Egy lavór borban vagy laborban az igazság... Még nem dőlt el. Részeg kutatók DNS-hányásban fetrengve szitkokat ontanak az ég felé, s megválaszolatlan kérdéseik krumplipucolóként hámozzák körbe agykérgeiket...” A női mosdó-trip c. remekben pl. a WC-s néni rúzsnyomokat szed fel a földről és otthon beragasztja (figyeljük a jelzőhasználatot!) „vastag albumába”, mert ugye a WC-ben „szétmázolt csókok sikoltoznak”. Az epigramma és aforizma műfa?ját is művelő költőnő a dilettánsokhoz is szól: „Csupán a dilettánsoknak kell megtanulni nézni, / mert nekik nem adatott meg a látás felelőssége.” Mi van, ha a vers önismeretbe oltott önirónia? A Mese c. epigramma alapján megállapíthatjuk, hogy a költőnőnek nagyon eredeti elképzelése van a békák ürítkezési szokásairól: „Szembepisált a békakirály... / Nem vártam meg, míg herceg lesz belőle.” Végül is ne legyünk kicsinyesek: a költészet ne legyen földhözragadt. Láthattuk már, Kabar Vivien kedveli a (mindenároni, gyakorta közhelyes) szójátékokat (a kötetcím is erre a nyelvi „mélyanalízisre” utal), de a rigmusokat talán még inkább: pl.: „Világot ringató, / Temérdek hintaló... / Pénzérme-érdemek, / Nádágyon térdeplek.”

A szép kiállítású, drága papírra nyomtatott kötetet a költőnő rajzai illusztrálják, melyek szintúgy a női lét és a női test problémáit jelenítik meg, nem az én tisztem megítélni, hogy több sikerrel-e, mint a versek.

Minél tovább olvassuk Kabar Vivien kötetét, annál nyilvánvalóbban hasít belénk a felismerés – noha mindvégig tagadhatatlanul elfogultan, szemünket be-becsukva és hosszan, igen hosszan csukva tartva, kettőt lapozva drukkolunk neki –, hogy a legszebb magyar költőnő harmatgyenge dilettáns.

(Kabar Vivien: Sors-ok, I. A. T. Kiadó, Budapest, 2007.)