Találkozunk a túloldalon!

Volt idő, amikor faltam az új filmeket, az új színházi darabokat. Aztán bejött a koronavírus-járvány, és hiába hívtak a Nők Lapja újságírójaként sajtóvetítésekre, nem vállalkoztam arra, hogy nagyobb társaságban nézzek filmeket. Mozgóképekkel csak otthon találkoztam, egészen addig, még ifjú barátom és kollégám, Navarrai Mészáros Márton – más lapok mellett az Új Szó munkatársa – be nem vett minket abba, amit ő „közösségi mozizásnak” hív. Marci régóta szervez ilyen csoportos moziélményt nekünk, a barátainak. Az elmúlt négy évben újranéztem a spagetti westernek örökzöldjét (A Jó, a Rossz és a Csúf); láttam skandináv thrillert (Az igazság bajnokai), dán történelmi játékot (A fattyú), elmentünk együtt a Woody Allen által rendezett komédia (Rifkin fesztiválja) sajtóvetítésére. Később már Marci anyukájával, az újságíró Évivel kiegészülve is megnéztünk jó pár slágerfilmet. Ilyen volt például a tragikus életű walesi hercegnéről, Dianáról szóló Spencer. Vagy az Oscar-díjas filmesünk, Deák Kristóf idősekről szóló bűnügyi akciódrámája, Az unoka és a legutóbbi James Bond-film, a Nincs idő meghalni, ami azért is foglalkoztatott, mert eddig mind a huszonnégy filmjét láttam a 007-es ügynöknek. Ugyanazokat az itáliai városokat pedig én is bejártam, amiket a néhai Őfelsége, II. Erzsébet sármos szuperkémje.
Kamaszkoromban a szombathelyi moziban láttam életem első felnőtteknek szóló amerikai filmjét, az Arab éjszakákat. Ötször is megnéztem a kaliforniai rendezőóriás, John Rawlins egzotikus kalandját, amely az ősi Perzsiában játszódik. Mindig az első sorban ültem, kitekert nyakkal, a mozi teljes varázsában. Most, amikor már elmúlt a pandémia veszélye, kollégámnak és barátomnak többször mondtam, hogy színházba már nem, de a sötét mozitermek ámulatba ejtő világába nagyon vágynék. A mi korosztályunk valódi kábítószere a mozi volt, éltem-haltam Hollywood aranykoráért (úgy szerettem a negyvenes évek film noirját, mint a mai fiatalok a sorozatot) és a magyar újhullám filmjeiért (Jancsó Miklóst, Makk Károlyt ismerhettem). Férjem, Radó Gyula tévé- és színpadi rendezővel a mozikba is ingyen mentünk, láttam a fontos televíziós alkotásokat, például Szinetár Miklós Csárdáskirálynőjében mindig örömömet lelem. Ezredik alkalommal is.

Szőkék előnyben

Hova tűntek a hollywoodi platinaszőke angyalok? Vannak-e még olyanok, mint a provokatív Mae West, az érzéki szexbomba Marilyn Monroe, a dalokban megénekelt Lana Turner? Ki helyettesíti a világ legszebb nőjének tartott végzet asszonyát, Rita Hayworth-öt, a Gilda című film kitörölhetetlen femme fatale-ját? „Hova tűnt a sok virág?” – búgta franciául, majd angolul és németül a német film legnagyobb ikonja, a tündöklő lábaival és mély hangjával imázst teremtő Marlene Dietrich, kedvencem, Greta Garbo egykori „nemezise”. Felérhet-e velük Cate Blancett, Jessica Chastain, a dögös Margot Robbie vagy a vígjátékok sztárja, Jennifer Aniston? Még nem lehet megállapítani…

Talán a dán származású amerikai kebelcsoda, Scarlett Johansson testesít meg valamit abból, amit a filmszínészi tapasztalat jelent manapság. Új filmjében, amelynek Vigyél a holdra a címe, olyan, mint az 1960-as évek sztárjai: szoborszerű szépség, finom bőrrel, sok ésszel és leleménnyel. Lehetne Hitchock színésznője is, a brit mester ugyanis rajongott a szőkékért – Terry Johnson londoni sikerdarabot is készített a filmes körökön túl is pletykált imádatából, amely olyan filmsztárokat adott a világnak, mint Grace Kelly, Tippi Hedren vagy a nemrég százéves Eva Marie Saint.

A televízió világából a nagyvászonra átpártoló Greg Berlanti filmje egy olyan időszakban játszódik, amikor még a nagy cégek azzal büszkélkedtek, hogy alkalmaznak nőket, igaz, csak gyorsíróként, de abból legalább tizenhatot! Ebben az Amerikában, amely nem ocsúdott még fel Kennedy elnök dallasi meggyilkolásából, még nem kötelező a biztonsági öv a kocsikban, a verdák sebességkorlátozás és biztonsági előírás nélkül száguldozhatnak az országutak anyján, a híres 66-os úton is. A hatvan évvel ezelőtt játszódó történetben Kelly Jones azért kap munkát a kormány embereitől, mert az amerikai űrtársaság, a NASA „huszonkilenc küldetéséből 14 százalék volt sikeres.” Vagyis az eddigi eredményük: pocsék. Scarlett Johansson Kellyje pedig marketinges, abból is a legjobb, akinek annyi személyisége van, mint egy komplett kisvárosnak. Ez a valódi USA, ahol az „amerikai álom” bárki számára elérhető. Kelly, aki rossz sorban nevelkedett, a legjobb világot hazudja magának. Ahol csak teheti, feltupírozza a történeteket, ha például valaki nem ad interjút a NASA floridai központjában, akkor ismeretlen színészeket állít a híradó kamerája elé. (A fantázia – a színezési képesség – tényleg a jó újságíró sajátos képessége. Ahányszor régi animációs előzetest dob fel az internet, eszembe jut, hogy engem mozirajongó édesanyám már korán elvitt a Pinokkió című Disney-filmre, de ha az volt a célja, hogy leszoktasson az ártatlan füllentésekről, nem hozott sikert.) Nem hazugságról, hanem marketingről van szó, a közönség ízlését kell formálni, az eszköz pedig mellékes ebben a keresztes hadjáratban, magyarázza Cole-nak, az egykori pilótának (a kosaras alkatú filmsztár, Channing Tatum), aki most a NASA egyik fejeseként dolgozik.

Holdra szállás, élőben?

Ebben a hollywoodi filmben akkor lesz igazán tétje a dolgoknak, amikor már közeledik 1969. július 21-e, azaz a hétfő, amikor egy Neil Armstrong nevű amerikai űrhajós személyében ember lép a kietlen Hold kavicsos-homokos felszínére. A világ úgy tudja, hogy élőben közvetíti a televízió az eseményeket, de a Vigyél a holdra valami olyat mutat meg, amiről régóta pusmognak a rossz nyelvek: az egész kamu, csupán stúdióban rögzített képsorok! (Nem először lehet ezt hallani, az oroszok még a Szovjetunió idején azonnal elkezdtek hasonlót terjeszteni, de Nemere István is foglalkozott a témával a rejtélyes dolgokról írt könyveiben.) Kelly bele is megy, hogy a holdra szállás élőben közvetítése helyett a floridai csodaközpont egyik titkos ügynökökkel őrzött hangárjában stúdiót építsenek, ott rendezkedjenek be holdbéli világra, természetesen filmesekkel és statisztákkal. Nem számít, hogy ez nem a valóság, az amerikai kormánynak csak az a szent, hogy győztesen kerüljenek ki az atom- és űrversenyből.

Végül győz a morál, mint ahogyan a való életben is diadalmaskodnia kellene. „Találkozunk a túl­oldalon” – halljuk a valódi Armstrongtól, a tizenegy űrbe vitt kamera közvetíti is az első lépéseit a Holdon, őt követi majd egy másik társa, Buzz Aldrin. Szerencse és véletlen, ez a kettő játszik szerepet abban, hogy a világ végül nem a stúdiófelvételeket, hanem az eredeti anyagot látja. Telefonon bejelentkezik Nixon amerikai elnök is, aki a washingtoni Fehér Házból üzen a fiúknak a másik planétára: „Az egész emberiség egyesült egy kis időre!” Igaza lehet, Amerika biztosan, ott megfeszítve várták százmilliók a történelmi pillanatot. (Az én Gyuszim nevéhez fűződik az első holdra szállás közvetítése, de Farkas Bertalan 1980-as űrrepülésének élő közvetítését is ő rendezte.)

A rendezőnek tanulhatatlan ösztönei vannak. Hollywoodban még akkor is a szerelemnek kell győznie, ha éppen nincs is versenyben, mint itt, Rose Gilroy habcsók könnyedségű forgatókönyvében. Kelly és Cole – aki eddig is epekedett egymásért – zárja a filmet. Olyan csókkal, amit az Elfújta a szél vagy a Titanic legendás sztárjai is megirigyelhetnének. Jól mutatnak együtt a vásznon, de addig, amíg Scarlett Johansson vibráló és izgalmas jelenség, Channing Tatum nem több, mint a híres sztár, aki a kisportolt testével nem tudja kompenzálni a nagyokat jellemző karizma hiányát. De a táncdalkorszak zenéi – többségük fekete előadó, nagyszerű torokkal, mint Sam Cooke, Etta James, Jackie Wilson, Aretha Franklin – legalább az unalmas jelenetekre is ott vannak!

Véget ér a film, nekem pedig széthasad a fejem, marja a sav a gyomromat. A pusztítóan meleg utcáról tévedtem be a jégvermek fagyos hidegére beállított pláza vetítőtermébe. Nemcsak a klíma, a mérhetetlen hanghatások, hanem a kitekert nyaktartás is elvette az erőmet. Nagyon nehezen – csak Marci és mamája segítségével – botorkálok ki a vaksötét teremből. A fényesen vakító, folyamatosan zsibongó bevásárlóközpontban sincsen könnyebb dolgom, a lifthez eljutni is beletelik fél órába. Ekkor határozom el, hogy nem kérek többet az amerikai mozilázból (megleszek az európai filmekkel és a művészmozikkal) és abból, amiről a filmbéli harc is szólt: abból, hogy a világ Amerika legyen.

Vadas Zsuzsa
(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttéhez nyújtott segítségért.)