A koronázó város fénykora

Az oszlop két oldalán álló, Szűz Máriát, illetve a koronát felajánló Szent Istvánt ábrázoló szobrok egykor a Vödric-kapu hídfőit ékesítettékLőrincz Adrián felvételeAz ország fővárosa, Pozsony 1563-tól 1830-ig, több mint két és fél évszázadon keresztül volt a magyar királyok koronázási városa; székesegyházában tizenegy uralkodó és nyolc uralkodói hitves fejére tették fel a koronát.

Ezen tényeknél is érdekesebb, miként emelkedett ki ez a kis település, amely a Kis-Kárpátok és a megszámlálhatatlan Duna-ág közé ékelődő dombra épült vár körül alakult ki, a többi, hasonló földrajzi adottságú település sorából. A lényeg éppen az elhelyezkedés. Míg Dévény vára csak az észak-dél irányban húzódó kereskedelmi és hadi útvonal biztonsága fölött őrködött, a Kis-Kárpátok belső ívében, tehát lényegesen védettebb helyen elhelyezkedő település a Bécsi-medencéből a Kárpát-medencébe vezető nyugat-keleti irányú utat, valamint Európa leghoszszabb vízi útvonalát is vigyázta. Valójában ez volt a Porta Hungarica központja.

A vár maga fontos közigazgatási, védelmi és egyházi központ volt; területén működött a Szent István király alapította káptalan is. A Pozsony elődjeként is felfogható kis település spontán alakult ki a vár körül, melyet leginkább a kereskedők, kézművesek és vendéglősök lakóhelyei alkottak. Az egyre növekvő áruforgalomnak köszönhetően azonban a falucska „kinőtte” a várdombot, majd teljesen elszakadt tőle. Egy új település körvonalai kezdtek kirajzolódni.

A rohamos fejlődéshez a végső lökést az adta, hogy a polgárok küldöttségének kérésére III. András, Árpád nemzetségének „utolsó aranyágacskája” 1291-ben szabad királyi városi rangra emelte Pozsonyt. Ez teljesen új dimenziókat nyitott, hiszen maga hozhatta törvényeit, melyek fölött csupán a király törvényei álltak. A település politikailag és jogilag is teljesen elszakadt a vártól.

Mint a középkori városok mindegyike, a XIII.–XIV. században Pozsony városa is megkezdte védelmi vonalának a kiépítését. Az egykori városfalnak ma már csupán néhány csonkja található meg, ám ezek méreteiből arra lehet következtetni, hogy a derék pozsonyiak ugyancsak megadták a módját az építésnek. A helyenként hat-hét, másutt tizenkét méter magas fal az egykori Kossuth tér (ma: Hviezdoslav tér) északi oldalán a Duna legszélső ágát követve a Zsidó utcán keresztül a Kapucinusok templomáig húzódott, majd egy félkörívvel a Duna felé vette az irányt. Védőbástyáit a cipész, a pék és a mészáros céhek építették; egyik legfontosabb őrtornya a Mihály-kaputól néhány méternyire található Lőportorony.

A szinte bevehetetlen falak mögé négy kapun keresztül lehetett bejutni. A Duna felől nyílt az egykori Halász-kapu, melynek emlékét ma az egykori Kossuth tér északi részén elhelyezett tábla is őrzi. Főképp a halászok, illetve a Dunán átkelő kereskedők használták. A mohácsi vész után, amikor a városfalat több helyen is megerősítették, a kaput – nyilván védelmi okokból – befalazták. Csak Mária Terézia uralkodása idején bontották ki újra; de éppen csak annyira, hogy gyalogosan át lehetett menni rajta.

Emléktábla, illetve a fölötte függő, allegóriájában a kaput idéző rács jelöli ma a Csallóköz felé utat nyitó Lőrinc-kaput is. Nevét az egykori Szent Lőrinc-templomról kapta, mely a Pozsony külvárosához tartozó Dunaújfalu központja volt (ma: Duna, illetve Kórház utca). A háromhajós, gótikus templom helyén ma három-négy vendéglő csalogatja a kíváncsi turistákat, de a romjai fölött épült téren döntötték meg „a rendszert” 1989 „gyengéd forradalmárai” is. A kapun keresztül a Főrévre (ma: Prievoz) ért az ember, ahol átvitethette magát a Dunán, de Vereknye felé térve „szárazon is megúszhatta” a dolgot, mivel itt már állandó, tehát nem ponton-felépítésű híd ívelt át a folyón.

A legfontosabb és legszebb, egyben egyetlen épségben megmaradt kapu a Mihály-kapu, mely Magyarország és Csehország felé egyaránt utat nyitott. Körülötte fontos külvárosok keletkeztek, a helyi szokások szerint pedig aki csak egy kicsit is adott magára, ezen a kapun keresztül ment fel a várba – bár egy másikon keresztül is megközelíthető volt.

Ez a bizonyos másik a Vödric-kapu volt, mely a Kis-Kárpátokat átszelő Vödric-patakról, illetve a mellette keletkezett településről kapta a nevét. Ezt főképp halászok és más „vízi” emberek lakták, központját a kelták alapította Vízivár képezte, melyet Bethlen Gábor idejében semmisítettek meg. A tatárok később teljesen elpusztították a falut, a visszatérő lakosság ezután a városfalhoz közelebb telepedett le, ám a Vödric elnevezést megtartották. Mivel a dunai átkelést Vödricen keresztül bonyolították le, a kis halászfalu modern külvárosi résszé vált. A városba vezető kaput Sötét-kapunak is nevezték, hosszú boltíve miatt. Mindebből mára csak a Szent Márton-székesegyháztól délre található épületcsonk maradt meg, illetve a kapuhoz vezető hídon felállított két szobor. Ezek Szent Istvánt ábrázolják, amint királyi koronáját felajánlja Szűz Máriának. A szobrok ma az egykori Hal téren felállított pestis-emlékmű két oldalán találhatók; az már a sors fintora, hogy a fél térdre ereszkedő király tartotta párnáról ellopták a korona fémből készült másolatát. Valószínűleg a fémhulladék-gyűjtőben végezte, megannyi művészeti értékű kovácsoltvas kapuval, ablakráccsal egyetemben. Sebaj – a Szent Korona jogfolytonosságát ettől függetlenül máig nem törölte el senki...