A klasszikus pop lovagjai

Második albumával, az Ancorával ugyanis ugyanazt teszi, mint az elsővel, amelyből a világ tizenhárom országában összesen ötmillió darabot adtak el: időben és térben mindent átállít, az „itt és most” elveszti jelentőségét. A zene s hozzá ez a négy hang, ez a négy különböző szín, egymástól merőben eltérő karakter úgy forr össze, olyan egységet, olyan harmóniát alkot, amely ünneppé varázsolja a leglucskosabb hétköznapot is.

Hatalmas zenei fogás!

Jön egy ember, Athole Still, a zeneipar egyik nagy guruja, és kitalálja: jól képzett operaénekesek adjanak elő immár klasszikusnak számító popdalokat, olyanokat, mint például a Toni Braxton által slágerré énekelt Unbreak my heart, vagy Frank Sinatra örökzöldjét, a My Wayt, és ha az arcukkal, a megjelenésükkel is lenyűgözik a közönséget, nemcsak a hangjukkal – a siker nem marad el. Innentől fogva pedig már üzleti fogásról is beszélhetünk. A meghallgatások Londonban zajlottak hosszú heteken át, és több száz jelentkező közül választották ki azt a négyet, akik most ugyanúgy hódítanak a világ rangos zenei színpadain, mint az elmúlt években a Pavarotti, Domingo, Carreras trió. Más műfaj, más kvalitások, gondolják most sokan. Bizonyos fokig talán igazuk is van, hiszen egy Verdi-áriához vagy egy Puccini-szerephez mégiscsak mélyebb torok, magasabb „rezgésszám” kell. De az Il Divo négyes fogata: a holland Urs Buhler, a francia Sebastian Izambard, a spanyol Carlos Marin és az amerikai David Miller eddig sem a könnyűzene oltárán áldoztak, hanem jó nevű operatársulatoknál, vagy a Broadway és a párizsi Olympia színpadán.

Énektudásuk valóban csillogó. Ha csak az elmúlt hetek történéseit nézzük: Londonban a Queen és a Royal Variety Show színpadán léptek fel akkora sikerrel, mint Pavarotti és barátai annak idején a Modenában. A spanyolországi Mérida arénájában római kori oszlopok előtt teremtettek olyan hangulatot, mint operabeli kollégáik a Scala vagy a Metropolitan falai között. Ezt a koncertjüket most, a karácsonyi piacra meg is jelentették DVD-n. No, nem az egészet, csupán öt dalt énekelnek rajta a második albumukról, de ezt az öt dalt kettős tálalásban kapja a közönség. Először egészben, aztán részleteiben, mert a DVD egyórás dokumentumanyaggal kedveskedik az Il Divo rajongóinak. A négy fiú, a méridai koncertet megelőzően, olajfák lombjai alatt idézi fel a meghallgatás nehézségeit, majd az első koncert, az első videoklip örömét, egymásról és önmagukról vallva igazán rokonszenves módon. Fellépésük most sem hagy maga után semmi kívánnivalót. Az O Holy Night már a várva várt ünnep varázsát idézi meg, az Isabel érzelmekkel teli, de nem egy málnapudingos szerelmes dal, az All by Myself egyszer már sláger volt, most újra az lesz, de már „ildivós” sláger. Áll a színpadon négy komoly énekes, négy jeles egyéniség, négy nyelv, négy kultúra, négy külön világ: egy „csillagháborús” lovag (David Miller), egy latin szerető (Urs Buhler), egy született gentleman (Sebastian Izambard) és egy rendíthetetlen amorozó (Carlos Marin), de abban a pillanatban, ahogy felcsendül a muzsika, szemmel láthatóan eggyé válnak, négy hangból lesz egy hang. S az az elegancia, az a külső-belső harmónia! Éjfekete szmoking hármójukon fehér inggel, nyitott gallérral, de a negyedik, a spanyol, a primo bariton ingből is feketét visel. Aztán a három tenor később fehér, illetve fekete nyakkendőt ölt, de a hangszín, a hév, a tűz marad. A közönség pedig minden dal végén úgy tombol, mint sok ezer évvel ezelőtt, amikor ugyanezen a helyen gladiátorok vívták élethalálharcukat. A végén tűzijáték is van, de csak annyi, amennyi illik az alkalomhoz.

Olvasom a hírt: Pavarotti, a hetvenéves Maestro már búcsúkoncertjével járja a világot, s hongkongi fellépése előtt bejelentette: három évvel az angliai koncertjük után még egyszer, utoljára összeáll a legendás trió. Aztán vége. Soha többé. Majd meglátjuk! Vagy nem. Egy biztos: Athole Still jól időzített. Tudta, mikor kell elindítania párosan is páratlan csapatát. Az Il Divo ugyanazon az úton halad, amelyen a nagy triumvirátus: Pavarotti, Domingo és Carreras milliós tömegeket hódított az értékes zenének. Az Il Divo-fiúk igazi poplovagok. Tudják, amit Frank Sinatra tudott, s nem kisebb hatást gyakorolnak a közönségre, mint napjaink egyik legnagyobb rocksztárja, Robbie Williams. Idősek és fiatalok, tinik és nagymamák egyformán imádják őket, a középnemzedékről nem is beszélve! Új albumukon Céline Dionnal éneklik az I believe in you-t (Je crois en toi). Hihetetlen, mire képesek! Ennyi fény, ennyi lélek ritkán ragyog be egy dalt. S ezt követi Schubert Ave Mariája, majd Rodrigo Aranjuezi concertója En aranjuez con tu amor címmel. „Minden nap boldogok vagyunk, hogy énekelhetünk” – lelkendezik a négy fiú, s aki látja-hallja őket, nem kételkedhet a szavaikban. Ez itt, kérem, igazi öröméneklés! Még akkor is, ha a dal, mint például a Mama esetében, fájdítóan szomorú.

Hat Il Divo-videoklip járja a világ televíziós csatornáit, köztük az, amely most a legújabb DVD-jükön is helyet kapott. A Mamához forgatott fekete-fehér képsorok. Egy tengerparti kisváros fövenyén koporsót visz a vállán négy fiatalember. Utánuk lépdel az idős férfi, aki feleségét temeti és négy felnőtt gyereke, akik az édesanyjuktól búcsúznak. Közben rövid snittek a családról: rózsafüzérrel az ujjain a papa, egy kápolnában imádkozik, a négy fiú egymástól távol, különböző helyzetben kapja hírül a mama halálát. David egy elegáns étteremben, Sebastian egy szállodai szobában, Urs a borbély székében, Carlos egy szerelmi ölelés pillanataiban. Aztán ismét a gyászmenetet látjuk, előbb egy sikátorban, aztán egy meredek sziklafal tövében, szűk, kanyargó úton. Elöl az apa, mögötte négy fia. Megindító képsorok, szívbemarkoló zene. De sem a kép, sem a zene nem billen át a giccsbe. Addig megy el, ameddig elmehet, tovább egy picit sem.

Az első album után a második mindig nagy kihívásnak számít. Megtartani sokkal nehezebb a sikert, mint kivívni. Világviszonylatban pedig ez utóbbit sem könnyű elérni. Az Il Divo célba ért. Másodszor is. Az Ancora egy hónap alatt aranylemez lett Angliában. És bizonyára ez lesz a sorsa másutt is, aztán jöhet a platina, mint az első CD esetében szerte a világban. 2006 első két hónapjában Bostonban, Washingtonban, Atlantic Cityben, Torontóban és Montrealban lép fel az együttes.

Nincs megállás.

Ebben a négy torokban valódi arany van, nem hamis. S az érzelmek is igazak, amelyekből a dalok fakadnak.