A kivégzett lengyel tisztek filmje

Hosszú évek óta készült a filmreReuters-felvételAndrzej Wajda, a híres lengyel filmiskola atyja, régi tervét valósította meg a Katynnal. Ahogy azt nemrég Pozsonyban mesélte: a kommunizmus éveiben szóba sem jöhetett a téma. A hallgatás fél évszázada alatt egyáltalán nem lehetett beszélni a szovjetek által elkövetett kegyetlenségről, a cenzúra pedig meg sem engedte, hogy bárki ezeket az eseményeket taglalja, az emigráns írók számára meg túlságosan bonyolultnak tűnt Katyn feldolgozása. Hosszú éveknek, évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Márványember és a Vasember Cannes-ban díjazott rendezője kedvére való alapanyaggal a kezében, nyolcvanéves fejjel leforgassa végre azt a filmet, amelyre voltaképpen azóta készült, hogy édesapját ítélet nélkül kivégezték. Jakub Wajda egyike volt annak a mintegy 22 ezer lengyel hivatásos és tartalékos tisztnek, akik a második világháború kezdetén szovjet fogságba estek, s akiket Sztálin rövid úton a halálba küldött.

Katyn a 20. századi lengyel történelem legsötétebb, legdrámaibb fejezete. Nézzük előbb a tényeket!

Nem egészen három héttel azután, hogy Hitler megtámadta Lengyelországot, kelet felől a Szovjetunió is megindította katonáit a független lengyel állam ellen. Ennek a támadásnak már nem tudott ellenállni a lengyel hadsereg. Ahogy azt Krausz Tamás, a neves történész írja: „Moszkva számára igen fontos lett Lengyelország szovjetizálása. Nem egyszerűen az egykori lengyel forradalmi kormány feltámasztása miatt. A Szovjetunió már készült arra, hogy mint fegyverben levő félnek szava legyen egy esetleges nagyobb háború utáni rendezésben. A sztálini vezetés úgy ítélte meg, hogy a lengyel katonatiszti réteg mindenképpen akadályt fog jelenteni ebben a törekvésben. Meggyőződésük volt, hogy tagjai a szovjetekkel ellenséges ’pán’ Lengyelország rendíthetetlenül hűséges hívei. Nehéz lenne megmondani, hogy ez mennyire volt igaz. A történészek már foglalkoztak a tisztikar szociológiai hátterének vizsgálatával, elemzésével. Ezek alapján cáfolni semmiképpen sem lehet egy ilyen feltételezést. Kétségtelen, hogy ez a hadsereg a régi lengyel uralkodó osztályhoz látszott hű?ségesnek. Sztálinék számára tehát igen fontos volt, hogy egy háború utáni rendezésig ez a társadalmi réteg meggyengüljön. Nem hittek abban, hogy antifasiszta alapon maguk mellé tudják állítani a lengyel katonatiszteket.”

A hátulról támadó Vörös Hadsereg végül is 230 ezer lengyel hadifoglyot ejtett, a tisztek többsége tartalékos volt, köztük az akkori lengyel értelmiség színe-java. Hogy mi történjen velük, az Krausz Tamás szerint csak „tech?nikai” kérdés volt. A sztálini vezetés amúgy sem óhajtott hosszasan foglalkozni a problémával, a diplomatikus megoldáshoz pedig nem talált biztos fogódzókat. 1940. március 5-én a szovjet kommunista párt központi bizottsága Sztálin elnökletével megszavazta, hogy a hadifogoly lengyel tiszteket, az ukrajnai és fehéroroszországi börtönökbe zárt lengyel civileket – mint ellenforradalmi elemeket – ki kell végezni. Így a lengyel hadsereget is alaposan meggyengítik, s megszabadulnak a lengyel értelmiségi elit jelentős részétől. 1940 márciusa és júniusa között a katyni erdőben 15 ezer tisztet, majd 8-10 ezer civilt hidegvérrel tarkón lőttek, a tetemeket közös sírba vetették, a kivégzettek hozzátartozóit pedig deportálták. Mindez a legnagyobb titokban történt, s talán sokáig fény sem derült volna e hatalmas tömegmészárlásra, ha a németek 1943 tavaszán nem bukkannak rá a Szmolenszk melletti Katyn erdejében a tömegsírok egyikére. Sokáig ez volt az egyetlen helyszín, amelyről tudott a világ. A németek ugyanis filmfelvételeket készítettek Katyn?ban, s propagandacélokra fel is használták. A szovjetek azonban kitartóan tagadtak, s a németekre fogták a népirtás elkövetését. 1990-ig a kommunista lengyel vezetés is azt hangoztatta: ezt a rémtettet egyedül a németek követhették el. A lengyel nép természetesen tudta az igazat, és a szovjet fél „beismerő vallomására” várt. Kerek ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1990-ben Moszkva elismerje: a tömeggyilkosságok elkövetői valóban a szovjetek voltak. A népirtással kapcsolatos dokumentumokat pedig 1992 októberében átadták a lengyeleknek. Jeles lengyel szakemberek akkor már a mészárlás körülményeinek rekonstruálásával voltak elfoglalva. A feltárt sírok egyértelműen bizonyították: az áldozatok lengyel tisztek, rendőrök és határőrök voltak. A katyni erdőben nyolc, Mjednoje és Harkov mellett azonban csaknem száz tömegsírt találtak, és még mindig nincs vége a kutatásoknak.

Jakub Wajda a lengyel hadsereg tisztje volt. Kivégzésekor fia, Andrzej tizennégy éves. Ahogy azt a rendező még a forgatás elkezdése előtt Pozsonyban megemlítette: édesanyjával hosszú éveken át remélték, hogy apja visszatér, hogy ő is egy volt azok közül, akiket a szovjet titkosrendőrség Szibériába deportált, és nem a katyni erdőben lelte halálát. Jakub Wajda azonban nem tért haza soha. Tragikus halálának Andrzej Wajda döbbenetes erejű filmmel állított most emléket, bár ahogy azt pár nappal ezelőtt, a berlini bemutató kapcsán nyilatkozta: „A film nemcsak a bűncselekményről szól, hanem egy ország több évtizedes hazugságairól is.” Majd hozzátette: személyes tragédiája mellett több ezer „katyni család” sorsát akarta megörökíteni, hogy a fiatalok is tisztán lássák hazájuk történetét.

A filmhez Andrzej Mularczyk Post mortem című regénye szolgált alapul, s az ifjú Wajda is megjelenik a vásznon, mégpedig a film végén. Már vége a háborúnak, amikor egy fiatalembert látunk felvételizni a krakkói film?művészeti akadémiára. (Waj?da festőnek tanult Krakkóban, majd Lódzban szerzett rendezői diplomát.) A felvételi bizottság tagjai tehetségesnek látják, de figyelmeztetik: csak akkor juthat be az akadémiára, ha jelentkezési lapján kitörli, hogy édesapját Katynban kivégezték. A fiú azonban ragaszkodik az igazsághoz, s ezzel végzetes bajba sodorja magát.

A hatvan nap alatt leforgatott Katyn a lengyel filmiskola záróakkordja, a Csatorna, a Hamu és gyémánt, a Márványember és a Vasember után Wajda részéről a múlt lezárása. Ezután, túl a nyolcvanon, már mai témák között válogat.

Varsóban, a film hazai bemutatóján a vetítés végén öt percig néma csendben álltak a nézők, anélkül, hogy bárki tapsolt volna a moziban. A döbbenet csendje Berlint is elérte. S bár életművéért 2000-ben már kapott egy Oscart, egy másik kategóriában most ismét esélyes a díjra minden idők legnagyobb és legbátrabb lengyel filmkészítője.