A hét szilvafa árnyékáról

Iskolai tanulmányainkból azt is tudjuk, hogy Magyarországon a nemesek száma magas volt (a 19. században a lakosság 5%-a), jóval magasabb, mint a nyugat-európai országokban (itt 1%-on aluli), arányszámuk ennél már csak Lengyelországban volt nagyobb (7-10%; az újabb ismeretek szerint Spanyolországban még ennél is nagyobb volt, 8-13%), s e nemességgel tankönyveink a maradiság negatív jelzőjét párosították s hozzá a társadalmi, gazdasági elmaradottságot. A sematikus kép az elnyomókról és elnyomottakról máig sokunkban él.

Az elmúlt két évtized kutatásai nyomán ez a kép azonban mára elveszítette érvényességét, a történészek, néprajzkutatók munkájának eredményeképpen a nemességről s annak a társadalom egészében játszott szerepéről való ismereteink jóval árnyaltabbak, semmint azt a marxista történetírás ideológiai vagy politikai megfontolásokból tanította.

A nemesség Magyarországon különösen a rendiség utolsó évszázadaiban összetett, társadalmilag tagolt, korántsem egységes, sőt megosztott volt. A főúri réteg, a mágnások és a birtokos köznemesek aránylag vékony rétege alatt az ún. kisnemesek sokfelől jött és sokféle tömegei húzódtak meg és duzzasztották fel a rendet, akik viszont vagyoni állapotukban, életmódjukban gyakran közelebb álltak a kiváltságokkal nem rendelkező, renden kívüli parasztsághoz. A nemességnek ezekről az alsó rétegeiről szól Kósa László a „Hét szilvafa árnyékában” című könyve, összefoglalva a szerző saját kutatásainak eredményeit és a szakterület legújabb ismereteit.

Kósa László az 1976–1983-as években jó néhány megyében személyesen járta be a valamikori nemesi falvakat, hogy a nemességnek a néprajzi adatgyűjtés módszerével a szájhagyományban még élő emlékei után kutasson. Járt az egykori Pozsony, Komárom, Bars, Nógrád, Gömör, Kishont megyékben is a hajdani hétszilvafások, kurialisták, predialisták életmódjára, magatartásformáira, észjárására vonatkozó emlékek után kutatva. Közben rég elfeledett armálisok, nemességet bizonyító levelek is előkerültek az asztalfiókból, berozsdásodott nemesi kardok a padlásról, Vajkán, az esztergomi érsek egyházi nemeseinek központjában, a vajkai szék templomában meg egyenest a szék zászlajára bukkant kísérőjével a padláson. A történetkutatásban szokatlan módon a levéltári források megszólaltatását ilyen módon kiegészítette a szájhagyomány emlékeivel. S ahol azok is elhallgattak, ott a szépirodalomhoz fordult. Bőven merített Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Eötvös Károly, de akár Pavol Országh Hviezdoslav vagy Ján Kalinčiak regényeiből, ezek leírásaiból is, hiszen a nemességet az egykori Magyarországon nemzetiségétől, nyelvétől függetlenül megillették a kiváltságok, a magyar nemesi nemzet, a natio Hungarica számára nemzetiségi-nyelvi megkülönböztetés nem létezett, magyar és nem magyar tagjait ugyanaz az eszmény, szemléletmód, magatartás jellemezte, miután a meghatározó elem ezekben elsősorban a rendhez való tartozás volt. Kósa László összefoglalása ilyen módon nem a magyar nemességről, hanem a magyarországiról szól, benne a magyarok mellett a szlovákokról, ruszinokról, horvátokról, románokról.

A könyv további újdonsága, egyebek között éppen az újfajta megközelítési módnak, kutatási módszereknek köszönhetően, hogy miután a nemes-jobbágy különbség megszokott erőteljes hangsúlyozását az újabb kutatási eredmények fényében túlértékeltnek tekinti a szerző, nyitott és érzékeny a nemességen belüli megosztottság és különbségek iránt, s az alsó rétegről rajzolt képe árnyalt és differenciált. Bár a nemesség alapvető kiváltságai mindvégig érvényben maradtak, a főnemesség és a köznemesség közé is fokozatosan válaszfal emelkedett (különösen a 16. századtól, amikor a főnemesség örökletessé vált, illetve 1608-ban az országgyűlés létrehozta a felsőtáblát, amely az egyházi és a világi főrendek számára továbbra is biztosította a személyes megjelenést, míg a köznemesség az alsótáblán csak követekkel képviseltethette magát). Ugyanekkor a nemesi hierarchia alsó fokán a szabadságok és privilégiumok egyre inkább csorbultak, a határvonalak itt a nemesség és a jobbágyság közt szociológiai értelemben egyre inkább összemosódtak, miután az alsó rétegek egyre inkább fölhígultak a különböző eredetű birtok nélküli, csupán címeres levéllel (litterae armalesszel, vagyis azzal a bizonyos kutyabőrrel, hártyára írt, címert igen, de birtokot hozzá már nem adományozó levéllel), katonáskodás miatt, beházasodás révén s egyéb módon megnemesítettek szegény tömegeivel. Az oly biztos alapnak tekintett nemesi egyenlőség a 19. században már csak illúzió volt, mígnem a márciusi forradalom eredményei ezt is végérvényesen el nem oszlatták.

A rétegek közti birtok- és vagyoni viszonyok bonyolultságát tetézték a kulturális és életmódbeli különbségek, a társadalmi tekintély. Vagyis az újkorra felduzzadt nemesi rend bár alapjogaiban kiváltságos volt, széles alsó rétegeinek mindennapi életében a szabadságok és jogok csak helyenként érvényesültek, illetve alig voltak következményei egy felszabadultabb élet szempontjából. Hogy mégis miképp és hogyan, ezt elemzi sokféle forrásra támaszkodó könyvében és sokféle szempontból közelítve Kósa László. Hogy a nemesség széles alsó tömegeit mi választotta el mégis az örök szolgaságban élők és adózók tömegeitől, a jobbágyoktól, miben különbözött anyagi helyzetük, életmódjuk ezek paraszti viszonyaitól a kései rendi társadalomban? Az öltözködés, a lakáskultúra, a családi viszonyok, a vendégjárás, az ünnepek vagy akár a gyermekek iskoláztatása tekintetében mi volt az usus, a ranghoz illő, a megengedett, az elvárt vagy kötelező, miben állt a híres nemesi virtus? – ezeket, ilyen kérdésköröket tárgyal bőséges leírások kíséretében a szerző. Ami nyilvánvalóan nem történeti-jogi értelmű megközelítése a témának, nem a kiváltságok rendszere, a politikai érdekek képviselete felől történik az elemzés, hanem ún. viselkedésszociológiai értelemben az életvitel, a neveltetés és származás, a foglalkozás meghatározta társadalmi tekintély szemszögéből, az életmód- és mentalitásbeli jegyekre figyelve. Ezekről viszont köztudott, hogy sokkal tartósabbak, sokkal tovább fönnmaradnak, mint az előzőek, túlélték a történeti-jogi értelemben vett rendiséget, „forgácsai” akár máig tapinthatóan itt vannak velünk, mai mindennapi kultúránkban.

„A nemesség nem ott végződött, ahol a paraszti életforma kezdődött”, és nem addig tartott, amíg az 1848-as áprilisi törvények jogi alapjait el nem törölték – szögezhetjük le a szerzővel kutatásainak s ezzel a nemességkutatások mai állásának egyik legfőbb eredményét. Mindez pedig arra kényszeríti az olvasót, hogy felülbírálja korábbi tudását a nemesek Magyarországáról és a maradiság fogalmáról.

(Kósa László: „Hét szilvafa árnyékában”. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris.)