Nincs ütőképes lap Macron és az európai centralisták kezében

Négyévnyi járvány okozta fiskális lazaság után az eurózóna szabályai újra érvényben vannak, és olyan súlyos megszorításokat követelnek Párizstól, amelyeket egyetlen politikai párt sem tud vagy akar végrehajtani – Emmanuel Macron elnök sem. Ez a fő oka annak, hogy Macron a közelmúltban előre hozott parlamenti választást írt ki, bár tudta, hogy nem nyerheti meg.

Hogy az Európai Bizottság az Európai Központi Bank (EKB) hallgatólagos támogatásával fájdalmas megszorításokat fog kikényszeríteni Franciaországtól, nyilvánvaló, mégpedig egyetlen egyszerű okból kifolyólag: Németország már el is indult ezen az úton, pedig a költségvetési hiánya és az államadóssága jóval kisebb, mint Franciaországé.

A német alkotmánybíróság szigorúan ragaszkodik az ún. adósságfék betartásához, ami az éves hiány maximális értékét a GDP 0,35 százalékában határozza meg. Ennek következtében Olaf Scholz kancellár és Christian Lindner pénzügyminiszter arra kényszerült, hogy a kemény megszorítások pályájára állítsa Németországot, noha ez a lépés nagy valószínűséggel véget vet Scholz politikai karrierjének. De megtették, hogy felszámolják a GDP 2,5%-át kitevő, tulajdonképpen szerény hiányt egy olyan időszakban, amikor az országnak égető szüksége van jelentős infrastrukturális beruházásokra. Hogyan magyarázhatnák meg a pártjuknak, hogy szemet hunynak az 5,5%-os és egyre emelkedő francia deficit felett? Nem tehetik, tehát nem is fogják megtenni.

Franciaország nyomásgyakorlásra számíthat közvetlenül az Európai Bizottság részéről, és az Európai Központi Bank válságkezelési forgatókönyve is ebbe az irányba mutat. A Brüsszelből érkező kritikus megjegyzések hatására aggódni kezdenek a francia államkötvények tulajdonosai. A kamatláb, amelyet Párizsnak fizetnie kell a 3,1 billió eurós államadósság meghosszabbításához, lassan emelkedni fog, ezzel párhuzamosan fokozódik az aggodalom, hogy számítani lehet-e az EKB segítségére. Lindner már most figyelmeztette az EKB-t – és megjegyzése francia részről hangos felzúdulással találkozott –, hogy ne használja fel a franciák megmentésére a nemrég létrehozott „transzmisszióvédelmi eszközt” (TPI; az eszközzel elvileg ki lehet védeni a monetáris politika euróövezetbeli transzmisszióját súlyosan fenyegető indokolatlan, rendzavaró piaci dinamikákat, egyebek mellett a jegybank mérsékelni tudja a kötvénypiaci fragmentációt – a szerk. megj.). Nagyon valószínűtlen, hogy a német pénzügyminiszter másnak tartaná a megjegyzését, mint egy önbeteljesítő jóslat nyitányának.

A TPI létrehozását az EKB jelentette be a járvány utáni piaci idegesség kezelésére. Úgy tervezték, hogy az olyan országokra vonatkozik, amelyek – hasonlóan Franciaországhoz – túlzott hiánnyal küzdenek, ám csak akkor vehetik igénybe az eszközt, ha elfogadják a Brüsszel által diktált megszorító intézkedéseket. Franciaországban az teszi politikailag robbanékonnyá ezt a mentőövet, hogy úgy tűnik: még ha egy új kormány elfogadná is a szükséges megszorításokat, egyáltalán nem biztos, hogy sima út vezetne a fiskális egyensúly helyreállításáig az EU által elvárt keretek között. Más szóval, minden engedelmes francia kormány riasztó kilátásokkal néz szembe: politikai káosz várható (a megszorításokat a nemzetgyűlés kétharmada hevesen ellenzi), miközben nincs garancia a fiskális fegyelemhez való visszatérésre (a megszorítások lenyomják a növekedést).

Az intő jelek már jóval a júniusi európai parlamenti választás előtt nyilvánvalóak voltak. A választás eredménye meggyőzte Macront arról, hogy csak két politikai út maradt nyitva, amely egyben összhangban van az EU jelenlegi intézményi keretével (ezt egyébként korábban megpróbálta megváltoztatni, de sikertelenül). Az egyik út az lett volna, hogy fő riválisát, Marine Le Pent olyan pozícióba hozzák, mint 2015-ben Alekszisz Cipraszt, a Sziriza egykori vezetőjét Görögországban: megengedik neki, hogy kormányt alakítson, amely aztán gyorsan nehéz döntésre kényszerül – vagy konfrontálódik az EU-val, vagy belenyugszik a feltételekbe (Macron pedig ez utóbbi felé tolná Le Pent). A második út az, amely mellett végül a választók letették a voksukat: létrejön egy négy irányban megosztott parlament, amely a növekvő költségvetési nyomás alatt végül egy nagykoalíciót vajúdik ki magából Macron pártja, a republikánusok, valamint elvben a baloldali Új Népfront részvételével, azaz beleférhet erről a térfélről szinte bárki, csak hajlandó legyen leválni Jean-Luc Mélenchon Engedetlen Franciaország elnevezésű szélsőbalos mozgalmáról. (Egy további, még rosszabb lehetőség, hogy hivatalnokkormány áll fel, amelynek költségvetését elnöki rendeletek írják elő.)

Még ha minden Macron számításai szerint alakul is, elkerülhetetlen, hogy őt hibáztassák a megszorítások okozta elégedetlenségért. Le Pen nyilván azt állítja majd, hogy egy antidemokratikus elnök ellopta a győzelmét, mert ezzel saját elnökválasztási kampánya lendületet kaphat. Macron legjobban kidolgozott tervének sikere egyben azt jelentheti, hogy a fejlemények alapvetően átrajzolják az örökségét: a centralista politikus, akit egykor a populizmus ellenszereként ünnepeltek, átadhatja a helyét egy arrogáns elnöknek, aki utat nyitott a szélsőjobboldal előtt az Elysée-palota bevételéhez.

Miért fogyott ki a francia elit a számításba vehető lehetőségekből? A választ 1964. március 23-án Kurt Schmücker, Nyugat-Németország gazdasági minisztere adta meg francia partnerének, Valéry Giscard d’Estaing-nek, amikor az utóbbi azonnali monetáris uniót javasolt Franciaország és Németország között. Schmücker megdöbbenve figyelmeztette d’Estaing-t, hogy ezzel a javaslattal akaratlanul is azt mondja, hogy Franciaország kész lemondani a francia költségvetés feletti szuverenitásáról. Schmückernek igaza volt. Miért osztozna valaha Kanada az Egyesült Államokkal – vagy Új-Zéland Ausztráliával – a két ország mély gazdasági és kulturális kapcsolatai ellenére?

Bármennyire is próbálják Európa elitjei nem látni ezt a valóságot, nem tudják a homokba dugni a fejüket. A monetáris unió csak a hasonló kereskedelmi mérleggel és hasonló tőkekihasználással rendelkező gazdaságok között fenntartható.

A Németország és Hollandia közötti monetáris unió fenntartható lenne – bár nem feltétlenül hasznos –, mert mindkettőnek nagy a kereskedelmi többlete, és olyan gazdaságaik vannak, ahol a tőkefelhasználás nagy és egyenletesen oszlik el az ágazatok között. Németország és Franciaország azonban olyan, mint a kréta és a sajt.

Tavaly májusban, vagyis egy átlagos hónapban, Franciaország kereskedelmi mérlege 8 milliárd euró volt mínuszban, míg Németország 25 milliárd eurós többlettel zárt. Hasonlóképpen, míg Franciaországnak van néhány igen fejlett iparága, gazdasága továbbra is erős törést mutat a városok és a vidéki területek között, ez utóbbira a magas munkaerő- és alacsony tőkeintenzitás jellemző.

Az ilyen eltérő gazdaságok háromféleképpen maradhatnak meg az egységes piacon. Az első lehetőség: egy megfelelő föderáción keresztül, amely fiskális unióra épül – ebbe az irányba Macron hiába csalogatta a németeket. A második lehetőség a fokozatos valutaleértékelés Franciaország számára – Macron és a politikai centrum többi tagja megesküdött, hogy nem választják ezt az utat. Így marad a harmadik lehetőség: a folyamatos megszorítások, ami a mai politikai zsákutca legfőbb gyökere.

Komor iróniája a helyzetnek, hogy amikor Macron nem hajlandó a szövetségi megoldásról alkudozni, és tartaléktervként a frankhoz való visszatérést tekinti a második legjobb lehetőségnek, a francia politikai centrumot a lehető legrosszabb irányba löki, jelentősen növelve a valószínűségét egy nem is olyan távoli Le Pen-elnökségnek.

Yanis Varoufakis
A szerző Görögország volt pénzügyminisztere, a MERA25 párt vezetője és az Athéni Egyetem közgazdászprofesszora

©Project Syndicate