Petőfi, a katona

Az ifjúkori kaland
Petőfi először 1839 szeptemberében, 16 évesen állt be katonának anyagi gondjai és kalandvágya miatt. A sors iróniája, hogy ugyanabban a gyalogezredben szolgált  – igaz, őrnagyi rangban – Josip Jellačić, a későbbi horvát bán is. Petőfi már ekkor kitűnt fegyelmezetlenségével: őrségben olvasott, máskor pedig a posztját elhagyva elment Liszt Ferenc koncertjére. A soproni kiképzést követően a költőt Grazba, majd Zágrábba vezényelték, de 1841 februárjában tüdőbetegsége miatt leszerelték.

A kiképző
Petőfi 1848 márciusában a pesti nemzetőrség tagja lett főhadnagyi, majd szeptembertől századosi rangban, de kortársaival ellentétben tényleges szolgálatot nem teljesített. Egy újságcikk ezt szóvá is tette, de ő terhes felesége miatt késlekedett, nem gyávaságból.
Jellačić támadását követően először toborzó lett, de székelyföldi útja a román felkelés miatt meghiúsult. Októberben beállt a honvédseregbe, és századosi rangban Debrecenben lett kiképző, miközben sorra írta harcra buzdító verseit. Novemberben az egységét a délvidéki hadszíntérre vezényelték, de szülés előtt álló felsége miatt szabadságot kért, amit csak hetekkel később kapott meg. Ezalatt Petőfi engedély nélkül volt távol alakulatától, de elöljárói nagyvonalúan elnézték ezt neki. December 15-én született meg Zoltán fia. 1849 januárjában a család nehéz anyagi helyzete miatt előléptetésért folyamodott, amit a hadügyminiszter helyettese, Vetter Antal hadi érdemek hiányában elutasított, szóváltásuk pedig botrányba fulladt. A költő ekkor Erdélybe, Bem tábornok seregébe kérte át magát, majd családját Vörösmartyékra bízva még aznap elindult új szolgálati helyére.

Az erdélyi sereg tisztje
Petőfi Bem szárnysegédje lett, és a magyarul nem tudó tábornok levelezését intézte. A lobbanékony költő nagyon jól együtt tudott működni a katonaként rendkívül szigorú Bemmel, aki fiának nevezte őt. A tűzkeresztségen február elején, Vízaknánál esett át, és öt ütközetben vett részt. A harcokban bátran viselkedett, de itt is kitűnt fegyelmezetlenségével. Bem parancsa ellenére sokszor a tűzvonalban bukkant fel, Vízaknánál pedig vitába keveredett az egyik parancsnokkal, aki tábornoka utasítására vissza akart vonulni, amit ő gyávaságnak érezve ellenzett. Bem ekkor futárszolgálatra osztotta be, hogy óvja őt, így Petőfi debreceni útjai során még a családját is láthatta. Az írással ekkor sem hagyott fel, számos versében örökítette meg az erdélyi harcokat.
Február közepén költő a hadügyminiszternél, Mészáros Lázárnál járt, aki szóvá tette, hogy nem viseli a szolgálati szabályzat által előírt nyakkendőt. Ez igaz is volt, hiszen a császári hatóságok által kiadott elfogatóparancs szerint Petőfi különös ismertetőjele éppen a kihajtott inggallér volt, de ebből Bem nem csinált gondot. Itt viszont olyan komoly szóváltás lett belőle, hogy a költő dühében lemondott rangjáról, majd Mészárost egy vitriolos versben gúnyolta ki, aki lenyelte a sértést. Bem azonban rövidesen visszaadta rangját és pozícióját, majd később elő is léptette.
 

Májusban újabb konfliktusba keveredett. Vécsey tábornok személyes okokból meghiúsított egy Bemmel közös hadműveletet, aki erre a tiszttársa leváltását követelte. Levelét a sajtóban is közreadta, amit tábornoka parancsára Petőfi juttatott el a szerkesztőségbe, így ezt mindenki a költő magánakciójának tartotta. A hadügyminiszter helyettese, Klapka ugyanezt gondolta. Petőfit ugyan személyesen is ismerte, szerette a verseit, a kihallgatáson viszont nem hitt neki, sőt az adott szavát kétségbe vonva az ügy tisztázásáig megtiltotta neki a távozást. Ez akkor nagyon súlyos sértésnek számított, hiszen betegszabadságra még a fogságba esett osztrák tiszteket is elengedték becsületszóra. A költő erre lemondott rangjáról és elutazott, de írt egy verset is Egy goromba tábornokhoz címmel. Néhány nap múlva a fővárosban újra összetalálkoztak, ahol Klapka az engedély nélküli távozás miatt elfogatta, és csak a főparancsnok, Görgei utasítására engedte szabadon.
Leszerelése után Petőfi a belügyminisztériumban lett fogalmazó, és nehéz anyagi helyzete miatt még a Bemtől kapott lovát is kénytelen volt eladni. Szemere Bertalan miniszterelnök azonban egyik versét röpirat formájában kiadatta, így sikerült egyenesbe jönnie.

A segesvári csata
Július elején Petőfi Erdélybe ment Bemhez, aki többször hívta őt vissza. A tábornok visszaadta a rangját, de a költő beosztás híján lovat és fegyvert nem kapott. Mivel Bem féltette, határozottan ráparancsolt, hogy maradjon távol a harcba vonuló seregétől, de ehelyett Petőfi szekérre ülve követte tábornokát.
A végzetes ütközetre 1849. július 31-én Segesvár és Fehéregyháza között került sor, ahol Bem háromszoros orosz túlerővel került szembe, a várt erősítés pedig nem érkezett meg. A tíz körül kezdődő csata jól indult, a magyarok támadtak, míg az oroszok cselt sejtve sokáig csak védekeztek. Petőfi eközben a Fehéregyháza előtti patak hídjánál állva tétlenül szemlélte az eseményeket. Bár néha előrement a tűzvonalba a harcolókat lelkesíteni, de tábornoka hátraküldte. Idővel az oroszok számára is világossá vált, hogy ez a maroknyi honvéd jelenti Bem teljes seregét, így öt körül ellentámadást indítottak. Lovasrohamuk egyszerűen elsöpörte a magyar jobbszárnyat, majd rövidesen az egész arcvonal összeomlott. Petőfi erre először a „potomság” szóval reagált, de menekülő Bemet látva ő is futni kezdett. A falut maga mögött hagyva az emelkedőn Héjjasfalva felé vette az irányt, miközben az előrenyomuló orosz lovasok kezdték bekeríteni a hátráló magyarokat. Mivel aznap elesett a kedvenc tábornokuk, a feldühödött dzsidások nem ejtettek foglyot, a gyűrűjükből pedig csak lóval lehetett kijutni. A gyalog menekülő Petőfit Bem nem vette észre a kavarodásban, bár közel lehettek egymáshoz. A visszaemlékezések szerint egyik bajtársa ekkor felajánlotta a költőnek a szekerét, de ő pánikba esve inkább a futást választotta. Míg társa megmenekült, addig az egész napos várakozásban és a nyári melegben kimerült, amúgy is gyenge fizikumú Petőfinek ez nem sikerült. A halálos döfést nagy valószínűséggel hat körül, a Héjjasfalva felé vezető úton, Ispánkút mellett kaphatta. Az ütközetet követően Bem magát okolta „fia” haláláért, akit ő hívott vissza a táborába.

A legendák világa
A csatát követően többé senki nem látta Petőfit sem élve, sem holtan. A Segesvárnál elesetteket később tömegsírokban temették el, a költő is ezek egyikébe kerülhetett, hiszen sem a helybéliek, sem az oroszok nem ismerték őt személyesen, így nem tudták a tetemét azonosítani.
Az ütközet egyik osztrák résztvevője olyan leírást adott az egyik halottról, amiből több magyar fogoly, sőt maga az özvegy, Szendrey Júlia is Petőfire ismert. Ugyanakkor később újabb és újabb, sokszor egymásnak ellentmondó elemekkel bővítette beszámolóját, ami igencsak megkérdőjelezte állítása hitelességét.
Bár a kortársak többsége Petőfi rejtélyes, nyom nélküli eltűnése ellenére is biztos volt a halálában, ezzel ellentétes legendák is születtek. Holttest híján az önkényuralom idején sokan reménykedtek, hogy csak bujdosik az üldöztetés vagy felesége újabb házassága miatt. Számos helyen vélték látni itthon és külföldön egyaránt, többen rejtegették is, de ezek a történetek csak a fantázia termékei voltak, vagy csalók éltek vissza a nevével.
Mások szerint fogságba hurcolták és évekig ólombányában sínylődött. De az oroszok ekkor, második világháborús gyakorlatukkal ellentétben nem vitték el a hadifoglyaikat Szibériába, mert a cár és a császár közötti kiadatási egyezmény ezt kizárta. Ha Petőfi valóban élve került volna a kezükbe, akkor a Világosnál fogságba esett tábornokokhoz hasonlóan őt is átadták volna az osztrákoknak.
1989 nyarán expedíció indult Morvai Ferenc vezetésével a Burjátföldön lévő Barguzinba, hogy hazahozza Petőfi tetemét. Bár később kiderült, hogy a kiásott csontváz egy nőé volt, és továbbra sincsenek levéltári források a Szibériába hurcolt fogoly honvédekről, a legenda mégis gyökeret vert a magyar köztudatban.
A 19. század vége óta többször is szóba került a segesvári hadisírok feltárása. A tudomány mai állása szerint ezek helyét már ásatások nélkül is meg lehetne határozni, az antropológia pedig a modern technika segítségével a koponya és a rendellenesen nőtt szemfogak alapján azonosítani tudná Petőfit, a vérrokonságot kimutató DNS-vizsgálatokról nem is beszélve. Ugyanakkor nem tudni, vajon hány sír semmisült meg azóta a mezőgazdasági munkák, az autóút építése és a környező települések terjeszkedése miatt, ráadásul az ásatási engedélyeket kiadó román hatóságok segítőkészsége is kérdéses. De jelenleg a magyar politika részéről sincs szándék egy ilyen bizonytalan ideig tartó, rendkívüli költségekkel járó munka megindítására, így Petőfi sorsa továbbra is megválaszolatlan marad.
Bár a költőnek voltak hősi halált hirdető versei, de 1849 júliusában tele volt tervekkel, és nem akart meghalni. Jókai szerint „nem is halt meg. … Ott él minden magyar szívében, házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. … Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte.” Rejtélyes eltűnése 175 éve foglalkoztatja az embereket: talán éppen emiatt vált legendává és kerül újra meg újra a figyelem középpontjába.
Vesztróczy Zsolt