A világhódító komáromi

A Jókay család nemesi származású volt, az erre utaló y-t az író 1848 márciusában elhagyta. Keresztnevét az apa, Jókay Lőrinc kedvenc hőse, Benyovszky Móric után kapta, de Petőfi hatására ezt később Mórra rövidítette. Mivel a papa – fiához hasonlóan – szelíd természetű, művészi hajlamokkal bíró ember volt, a családot az erélyes és gyakorlatias anya, Pulay Mária irányította.

Az író gyerekként békés, jól tanuló, de befelé forduló kisfiú volt, akit mamája a széltől is óvott. Mivel sokáig festőnek készült, rengeteget rajzolt, de már ekkor is kacérkodott az irodalommal. Verseket, apjának verses köszöntőket, osztálytársainak pedig iskolai darabokat írt. Másik szenvedélye a kertészkedés volt, ami egész életében végigkísérte. Kedvenc helye a komáromi Erzsébet-sziget volt, ahol házuk kertjében nyugodtan hódolhatott kedvteléseinek.

Iskoláit főként szülővárosában végezte, de tanult Pozsonyban és Pápán is, ahol Petőfi volt az osztálytársa. Utána apjához hasonlóan jogot hallgatott Kecskeméten, majd két év ügyvédbojtárkodás után, 1846 végén levizsgázott – és egy életre hátat fordított a jogászkodásnak. Abban az évben jelent meg első regénye, a Hétköznapok, amivel nagy sikert aratott.

Jókai ekkor Pestre költözött, ahol már írásaiból és lapszerkesztésből élt. Közben Petőfi bevezette az irodalmi életbe és a radikális fiatalok törzshelyére, a Pilvax kávéházba is. A két barát 1847 őszén, elsősorban az anyagiak miatt, összeköltözött. Az estéiket főként teázgatással vagy legújabb műveik felolvasásával töltötték.

1848–49 legendája

1848 márciusában Jókai részt vett a 12 pont megfogalmazásában, 15-én pedig ott volt az események sűrűjében, és több beszédet is mondott. Este a Nemzeti Színházban a híres színésznő, Laborfalvi Róza tűzte mellére a kokárdát. Gyors udvarlás következett; a fiatalember beleszeretett a nála nyolc évvel idősebb, nem túl jó hírű nőbe, akinek volt egy törvénytelen gyermeke is. A kapcsolatot a család élesen ellenezte, Petőfiről nem is beszélve, aki egyenesen Jókaynét hívta segítségül, hogy megakadályozza az esküvőt. De a mindig engedelmes ifjú ez egyszer fellázadt.

Amikor meglátta a közeledő anyját és Petőfit, a jegyespár kereket oldott, majd rövidesen megköttetett a házasság, mire Jókayné kitagadta a fiát. De az író jól választott, hiszen Laborfalvi Róza az anyjához hasonlóan határozott karakter volt, aki megfelelően gondoskodott az élet praktikus dolgaiban járatlan Jókairól, biztosítva az íráshoz szükséges nyugalmat. Bár a Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt, karrierjét 1859-ben feladta, hogy otthon maradhasson férje támaszaként.

Hosszú írói pályája során Jókai sokat tett azért, hogy életben tartsa 1848/1849 emlékét. Regényeiben, elbeszéléseiben, változatos műfajú újságcikkeiben nemcsak a szabadságharc legendáriumát teremtette meg, hanem saját életének epizódjait is kerek történetté csiszolta. Innen „tudjuk”, hogy 1848 őszén Jókai elkísérte Kossuthot alföldi toborzó körútjára – a honvédsereghez csatlakozó betyárnak, Rózsa Sándornak személyesen adta át a kormány kegyelemlevelét. Októberben a forradalmi Bécsben járt Kossuthék üzenetével, decemberben pedig a nejével együtt részt vett főváros védelmét szolgáló sáncok építésében. 1849 januárjában a házaspár a politikai vezetéssel együtt Debrecenbe menekült. Bár nyáron Jókai még visszatért a fővárosba, de a hadi helyzet romlása miatt rövidesen újra menekülnie kellett.

A szabadságharc vége Aradon érte. A tanácstalan, öngyilkosságra gondoló Jókait végül egy ismerőse mentette ki onnan, aki kocsisnak öltözve bátran keresztülhajtott az előrenyomuló orosz hadakon. Laborfalvi Rózával Gyulán találkozott, aki a borsodi Tardonára vitte. A kis bükki falu ideális búvóhelynek bizonyult, Jókai pedig bajor vadásznak adta ki magát, amihez még megfelelő jelmeze is volt. Az itt töltött négy hónap alatt festett vagy sakkozott, de írni nem volt képes.

Karácsonykor a felesége hamis útlevéllel Pestre vitte. Bár a legenda szerint az asszony büntetlenséget biztosító komáromi menlevelet szerzett neki, a kutatások ezt nem igazolták. A fővárosban még hónapokig bujkálni kényszerült, mert egy vérszomjas közvádló 34 költő és író, köztük Jókai kivégzését indítványozta, de az érintettek végül kegyelmet kaptak.

Ötven év 100 kötetben

Idővel ismét írni kezdett, először Sajó álnéven közölte a szabadságharcról szóló elbeszéléseit. Művei nagyon sokat jelentettek a letargiába süllyedt országnak, bár a cenzorok néha megrostálták a munkáit. Ezután történelmi regényeket kezdett írni a török kori Erdélyről, ezek a művek már komoly irodalmi és anyagi elismeréssel jártak. Az áttörést végül az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán hozta meg, melyek bevételéből a Sváb-hegyen telket vett, majd villát építtetett. Sorra jelentek meg a regényei, emellett az újságírással és a lapszerkesztéssel sem hagyott fel. Nevéhez fűződik az első magyar politikai élclap, az Üstökös elindítása is 1858-ban.

Jókai a műveihez általában utazásai során gyűjtötte össze az anyagot. Ilyenkor egy hozzáértő, a terület múltját jól ismerő vezetőt fogadott, és szorgalmasan jegyzetelte a hallottakat, de ő maga is komoly kutatómunkát folytatott. A legnagyobb kincsesbányát a szülővárosa, Komárom jelentette, ahol szinte mindig talált új témát, hőseit pedig nemegyszer ottani ismerőseiről vagy családtagjairól mintázta.

Jókai első értékelhető műve a Zsidó fiú című dráma volt 1843-ban; írói jubileumáról fél évszázaddal később nagyszabású ünnepségsorozattal emlékeztek meg. A Tudományos Akadémia 100 kötetes díszkiadásban jelentette meg műveit, melynek bevételéből 100 000 forintot ajánlottak fel számára. Az 1895 januárjában rendezett díszünnepségen a kormány tagjai a belépő Jókait főhajtással üdvözölték, Zala György elkészítette a mellszobrát, az írót pedig országszerte ünnepelték.

Ferenc József is kitüntette

Jókait 1861 és 1896 között tízszer választották meg országgyűlési képviselőnek a Határozati Párt, a balközép, majd később a Szabadelvű Párt színeiben. Az író Tisza Kálmán baráti köréhez tartozott, egyik állandó kártyapartnere volt. Az 1870-es költségvetési vitában egyebek mellett a Matica slovenská állami támogatását javasolta, de indítványát leszavazták.

Az író az uralkodócsaláddal is jó viszonyban volt. Erzsébet királyné nagy élvezettel olvasta műveit, mire Jókai személyesen adta át neki A szerelem bolondjai című regényét. A nyolcvanas években Rudolf trónörökössel került közeli munkakapcsolatba, aki az Osztrák–Magyar Monarchiát bemutató könyvsorozat magyar kiadásának a szerkesztését bízta rá. Ferenc József a rendjeleken túl a figyelmével is többször kitüntette, a betegsége idején például érdeklődött az állapota felől. Amikor 1896-ban az író elveszítette mandátumát a képviselőházban, az uralkodó egy nagyvonalú gesztussal a felsőház tagjává nevezte ki. Ez a rendkívül elegáns lépés egyúttal azt is jelezte, hogy az egyébként kifejezetten merev Ferenc József elnézte az írónak, hogy Kossuth temetésén ő mondta a búcsúbeszédet.

A Rózáktól Belláig

Bár Jókai jól keresett, mégis tele volt adósságokkal. Hiába vett házat vagy birtokot, gazdálkodni nem tudott, és mindenre ráfizetett, ráadásul gyakran vállalt kezességet is. A szelíd természetű író nem tudott másoknak nemet mondani, ezért felesége igyekezett távol tartani tőle a „kéregetőket”.

Tavasztól őszig a Sváb-hegyi villában, míg télen a pesti házban laktak. Később felesége kedvéért villát építtetett Balatonfüreden, ahova nyaranta gyakran lejártak. Mivel gyerekük nem volt, az író örökbe fogadta felesége unokáját, Rózát, aki később Feszty Árpád festőművész felesége lett.

Laborfalvi Róza 1886 novemberében hunyt el. Az elárvult íróról ezután a nevelt lánya gondoskodott, de ő így is magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. 1899 őszén elvett egy húszéves, kezdő színésznőt, Grósz Bellát, amivel hatalmas botrányt okozott, családja és barátai sorra elfordultak tőle. Mivel a feleségét nevezte meg örökösének, a családtagok később kétszer is bírósághoz fordultak, de a vita végül peren kívüli megegyezéssel zárult.

1904 áprilisában Jókai megfázott és tüdőgyulladás kapott, majd május 5-én, este 9 óra körül elhunyt. Utolsó kívánsága az volt, hogy a fejfáját a háza kapujából készítsék el. Az írót – mint tíz évvel korábban Kossuthot – a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, majd a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra a magyar nemzeti panteon többi nagysága mellett.

Vesztróczy Zsolt