A „hajótörött lángelme”

180 éve a görögországi Missolunghi ostroma közben ezen a napon halt meg mocsárlázban George Noel Gordon Byron, az angol romantikus kötészet fenegyereke. Két életművet is létrehozott, pedig csupán 36 évet élt. Az a bizonyos másik – ahogyan az egy vérbeli romantikushoz illik – saját élete.

Valószínűleg Byron az első igazi sztár a világtörténelemben. Hírnevének csúcspontján minden lépését megbotránkozás és csodálat kísérte. A „hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott fenn, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faustba beillesztett gyászénekkel siratta el” – írja Szerb Antal.

Pedig Byron igencsak mélyről kezdte. Egy születési fogyatékossága miatt jobb lábára sánta, apja pedig – miután elkártyázta a családi vagyont – fiatalon meghalt. Tízéves korában azonban Byron egy rokontól nagy vagyont és lordi címet örököl. Ezt követően előkelő iskolákat látogat. Kitűnő sportoló: átússza a La Manche-csatornát, s ha úri kedve úgy kívánja, még az előadóterembe is belovagol. Miután Cambridge-ben magiszteri fokozatot szerez, nagy dérrel-dúrral bevonul a lordok házába is, és vérig sérti a főurakat. Költészetében és életében egyaránt a démonikus, sátáni figura szerepében tetszeleg. Nyilvánvalóan a romantikusokra jellemző szerepjátszás ez, mely a tudatosan túlhajtott és büszkén felvállalt egoizmusból ered, bár ha meggondoljuk, hogy féltestvére, Augusta iránti bűnös szerelme minden valószínűség szerint nem puszta mendemonda... – de mindez nem igazán lényeges. A körülötte keringő sötét legendák mára már jórészt feledésbe merültek.

Byron másik életműve a fontosabb – az irodalmi. Illetve művének utóélete: rendkívüli hatása. Szavainak ereje, frissessége, mely hitelessé avatja a botrányhős poéta életének manírjait. Babits még egy évszázaddal Byron halála után is úgy látja, hogy benne „ma sem bánt az avult póz hangja. A gúny – amely egyben keserű öngúny is – üdítően éles levegője jár át itt mindent, s elveszi az avultság illatát.”

A legközvetlenebb és a legerősebb hatással azonban 19. századi költőinkre volt Byron – elsősorban Petőfire és Aranyra. Petőfi inkább csak bátorítást kapott a nagy elődtől a közvetlen és egyszerű önkifejezésre. Az önfelszabadításra. Keresztury Dezső szerint „Petőfi lelke vidámságát szabadította fel, Byron az ösztönei mélyén élő démoni erőket.” Arany lelkiekben közelebb állt Byronhoz, mint Petőfi, s ő az újszerű költői eszközök mellett helyenként azt a sötétséget is átültette saját poézisébe, amely a „hajótörött lángelme” – az öregkor bölcsességével felvértezett Arany már így nevezte Byront – soraiból áradt.

Minden kortárs és utód mást talált fontosnak-izgalmasnak Byronban, és a rajongók mellett igen sokan fanyalogtak is – elsősorban az ítészek: felületes pozőrnek tartották. Laikus közönsége viszont – Szerb Antal szavai szerint – „végre-végre polgári magára ismert, polgári életformájának az apoteózisát látta az angol főúr költészetében.”