A győztesek fesztiválja

JUHÁSZ KATALIN

Először is, komoly eredménynek számít, ha valaki eljut az országos döntőre. Akik Rimaszombatba érkeznek, azokat sok minden összeköti. Nagyjából azonos az érdeklődési körük. Itt nem számítanak csodabogárnak, mint esetleg más közegben, mondjuk a suliban. Hasonszőrűek közt tölthetnek el két és fél napot. Örömmel figyeltem a lelkes ismerkedést, a kialakuló barátságokat, a komoly eszmecseréket. És ez érvényes a szülőkre, a kísérő pedagógusokra is, akik szintén megvitathatták közös dolgaikat. Szóval minden(ki)t egybevéve több száz ember töltötte meg a rimaszombati művelődési házat az elmúlt napokban. (És ha a körzeti, járási, iskolai válogatókon résztvevőket is összeszámolnánk, akkor – gyanítom – a „mozgalom” résztvevőinek száma a háromezret is elérné.)

Másodszor: a kicsik és nagyok minden fordulón más zsűrivel találják szembe magukat. És mindenütt az épp ott ülők pillanatnyi diszponáltságán, szakmai tapasztalatain, ízlésén, hangulatán múlik, ki jut tovább. Ha ugyanaz a hat–nyolc szakember zsűrizné végig a járási és a körzeti fordulókat, áttekintésük lenne a teljes mezőnyről, és másképp hallgatnák a produkciókat az országos döntőn. Nem tehetnék fel például magukban a kérdést, hogy „ő vajon hogyan kerülhetett ide, és ha ő volt a legjobb, milyen lehetett a többi”. Régi óhaja-sóhaja ez többeknek, de állítólag megvalósíthatatlan – szervezési, logisztikai, anyagi és sok egyéb okból.

Volt szerencsém belehallgatni valamennyi kategória nyilvános értékelésébe. A zsűritagok előtt idén tényleg le a kalappal. Mokos Attila, Csanaky Eleonóra, Bárdos Ágnes és Nádasdi Péter nagy szeretettel beszélt a kicsikhez, érthetően megfogalmazva a mondanivalót, amiből a felnőtt kísérők is profitálhatnak. A nagyobbak pedig valószínűleg örökre agyukba vésik Benkő Géza szakmai tanácsait. A szövegválasztástól a légzéstechnikán, beleélésen át egészen a testtartásig sok apró kunsztot megosztott a fiatalokkal. Tette ezt lelkesen, sok érzelemmel és humorral fűszerezve, hosszú órákon át. Az újdonsült Kulcsár Tibor-díjas Dráfi Mátyás, aki szintén a negyedik–ötödik kategória zsűrijében foglalt helyet, elsősorban a magyar nyelv sokszínűségére igyekezett felhívni a figyelmet néhány lehengerlő szövegrészlettel, de a hangképzéstől a szöveg tagolásáig sok minden mást is érintett. Ez a zsűri a végén vastapsot kapott. De egyik kategóriában sem hallottam nagyobb sértődésről, elégedetlenkedésről.

A szervezők ismét hét kategóriát állítottak fel. Még mindig nem mondtak le a felnőttekről, pedig próza kategóriában például idén csupán ketten álltak színpadra. (Őket talán szerencsésebb lett volna egy-egy részvételért járó emléklappal jutalmazni, nem pedig első és második díjjal). A lírai színpadok műfaja szintén haldokló, lélegeztető gépen tartott régi-új hagyománynak tűnik, legalábbis a résztvevők számát illetően. Összesen három csoport érkezett Rimaszombatba, és bár a produkciókkal nem volt különösebb gond, talán jobb helyük lenne a két hazai magyar színházi fesztivál valamelyikén. A Laboda Róbert vezette pénteki slam-poetry est viszont hatalmas sikert aratott a fesztiválklubban. Érezhetően volt valami a levegőben. (Az egyik kategóriagyőztes, Melecsky Kristóf slammerként is határozottan tehetségesnek tűnik. Csak azért említem mindezt, hátha a szervezők is olvassák, és egy új kategória létesítésének lehetőségére adhatok tippet nekik.)

Az énekelt versek nagy népszerűségnek örvendenek. Tizenhat formációt hallhatott a népes közönség és a zsűri. A kategória egy szál gitáros győztese, Illés Anna számomra az idei fesztivál legüdébb színfoltja volt különleges, egyedi hangszínével és izgalmas dallamaival. A másik nagy kedvencem a rimaszombati Csillagvirág nevű csapat, sok apró gitáros és egy kész kis rocksztár, Orosz Dani.

A fiatalok, illetve a felkészítőik nem féltek új szövegeket keresgélni. Lassan elfelejtik a húsz–huszonöt évvel ezelőtti „slágereket”, illetve új „sztárok” bukkannak fel: az egyik kategóriában például hárman is elmondták ugyanazt a Kulcsár Ferenc-verset. De felfedezték Darvasi Lászlót, Erdős Virágot, Mizser Attilát, Z. Németh Istvánt, Cserna-Szabó Andrást, még ha sokan közepes, illetve hatásvadász szövegeket választanak is a kortárs szerzőktől. Türelem. Egyelőre az is elég, ha rádöbbennek, milyen mély is az irodalom kútja, és mekkora élvezet halászni benne.