A füles és az illékony csoda

Scarlett Johansson és Hugh JackmanNem mindegyik nagy rendezőnek sikerül ez. Az utóbbi időben keveset hallunk Zeffirelliről, még ritkábban említjük új munkával kapcsolatban Antonionit, aki – bár évekkel ezelőtt elvesztette beszédképességét – jelbeszéddel kommunikálva Wim Wendersszel közösen megalkotta a Túl a felhőkön című, több balladisztikus történetből álló opust, amely az 1995-ös velencei fesztiválon FIPRESCI-díjat kapott. Továbbá egy etűddel hozzájárult az Eros című nemzetközi, több rendezős produkcióhoz, bemutatva egy negyvenes házaspár szerelmi válságát. Mindkét munkája azt az igazi, heves vérmérsékletű mesélős itáliai mozit élteti tovább. Ha már leírtuk a nevét, említsük meg, (Amerikában) jobban megy Antonioni „jobbkezének”, a német Wim Wendersnek, aki kétévenként forgat egy-egy mozgóképet. (Wenders életművét – köztük az európai filmnyelvben újat hozó kultuszfilmet, A dolgok állását – nemrég Pozsonyban, a Febiofest fesztiválon retrospektív vetítésen mutatták be.)

A gyakori jelentkezés unalmassá is válhat, ha valaki kizárólag a saját kliséiből építkezik. Ez azonban Woody Allen új – angliai – korszakát egyáltalán nem jellemzi. Korábbi filmjével, a Match Pointtal is meglepte a közönségét, ugyanis szinte rá se lehetett ismerni a New York-i imázzsal megalapozott Woody Allen-es védjegyekre. Nemcsak azért nem, mert a Match Pointtal elhagyta az amerikai metropolis forgatagát, s az angol arisztokrácia hűvös világába lépett be (ez a Fülesre is érvényes), hanem azért sem, mert egy tekergős, bonyolult, helyenként a valóságtól elrugaszkodott, abszurd helyzetekkel is manipuláló sztorit mesélt el. Nem utolsósorban pedig azzal lepte meg a mester a Woody Allen-ínyenceket, hogy színészként nincs jelen a filmben. Annál erősebb a jelenléte a Fülesben: ő az események mágikus irányítója. Szó szerint mágikus erőkkel bénítja a nézőit, mivelhogy egy mágust, egy Londonban turnézó amerikai varázslót, Sid Watermant alakítja, aki de-materializáló varázslattal tünteti el dobozából a kísérletre önként jelentkezőt. És ki is lehetne más az önkéntes, mint Sondra, az amerikai újságírótanonc, aki élete első nagy interjújának megírására készül. S aki egy idegesítő, ifjú női Woody Allen-alteregóra hajaz, ezért visel mindvégig ostobácska pofit kölcsönző szemüveget, és ezért közlekedik – számítógépes, internetes, diktafonos világunkban is – egy letűnt kor hangulatát idéző parányi notesszal és tűhegyes irónnal. És ki más lehetne Sondra, mint a Match Pointban befuttatott Woody Allen-üdvöske, Scarlett Johansson.

Az anyagiatlanság varázsdoboza egy különös randi misztikus színhelye lesz: a varázslat „tárgyát”, Sondra kisasszonyt a mágikus de-materializálás kellős közepén meglátogatja egy sztárújságíró. Aki – micsoda varázslat és filmes trükk – éppen Kharón révész hajóján a másvilágra utazik, mert megmérgezték, ugyanis az oknyomozó zsurnaliszta szimatával rájött, hogy ki lehet a várost rettegésben tartó tartott kártyás sorozatgyilkos. A varázsdobozban Sondra fülest kap a szellem-újságírótól: iramodjon a gyilkos, Peter Lyman nyomába, bombasztikus sztori, robbantani fog vele a sajtóban. A kíváncsi riporter el is indul a nyomon, a varázsló, Sid Waterman segítségével, s kikötnek a arisztokrácia világában mint apa és lánya. S mivel Peter Lyman gazdag, fiatal és jóképű (Hugh Jackman alakítja), ráadásul szingli, Sondra meg természetesen facér, összejönnek érzelmi síkon is. Itt kezdnek kuszálódni a szálak és a krimi, de a kibogozást hagyjuk meg moziélménynek.

Ám csak az üljön be az új Woody Allen-opusra, aki szereti az ironikus és önironikus tüskéket vagy szálkákat, olyasféléket, amikor a hetvenegy éves Allen bácsika azt mondja az újságírótanonc Scarlett kisasszonynak, hogy: „Én meg az élvezet, ugyan már! Számomra az a legnagyobb élvezet, ha meg tudom enni a vacsorámat, és nincs utána gyomorégésem!” Ezért aztán – élvezettekkel teli szerelmi viszony helyett – ügyes dramaturgiai ötlettel álapa és álleány viszony bontakoztatnak ki közöttük.

Tehát az nézze meg az új Woody Allen-opust, aki szereti az abszurd és elkarikírozott krimit, az olyat, amilyentől Agatha Christie falnak menne, és tíz körömmel kaparná le a hengerelt mintákat. Vagyis az üljön be a moziba, akit nem zavarnak a hosszú, inkább színházi előadásra, mint filmre jellemző, kitartott párbeszédekre építő kamarajelenetek, középpontban természetesen a mester hosszú szólóival. Tehát az lehet igazán vevő a Fülesre, akit nem zavar az ilyen kamarajelenetek vontatott, elnyújtott sztorizása: ahogy Woody apó gügyögve-gagyogva bűvöli el gagyi poénjaival (filmbeli) közönségét, partnereit, az angol felső tízezer partizó képviselőit. Ezúttal – világjáró varázslóhoz, avagy világhírű filmmágushoz illően – szólóalakításához kártyatrükköket is bevet, hogy elbűvöljön azzal az illékony csodával, amellyel még hetvenegy évesen is képes megtölteni a vásznat.