A Főcsatár személyes írásai

Kétszázharmincnégy levél. 
Válogatott. Írt és kapott. 
Hatvannyolc az ő kezéből indult útnak, százhatvanhatot neki címeztek. 
Ezeket olvashatjuk most a Szeretve tisztelt Főcsatár – Mándy Iván válogatott levelezése című kötetben, amely Darvasi Ferenc többéves kutatómunkáját dicséri. 

Közgyűjtemények és magántulajdonosok engedélyezték a levelek közzétételét. A legtöbb küldeményt az író felesége, dr. Simon Judit gyűjtötte össze, majd adományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Vele, a már nyugdíjas orvosnővel olvastunk bele jó néhány levélbe, pár lépésre Mándy Iván egykori dolgozószobájától, amelyben ma is minden ugyanott és ugyanúgy áll, mint azokban az években, amikor még ketten éltek ebben a fényes, Aulich utcai, kortárs magyar festők alkotásaival ékesített lakásban. 

Mándy Ivánról ma már köztudott: egyáltalán nem rendszerezte a postáját. A legtöbbször könyvjelzőnek használta a neki címzett leveleket, képeslapokat. Így jutott eszébe Juditnak, hogy egy nap fogta a létrát, és kezdte leszedegetni, majd átnézni a könyveket, mert tudta, hogy ezekben rejlenek az eldugott kincsek? 

Nem így történt. Jött Darvasi Feri, és dedikációkat kezdett gyűjteni. A könyvek nagy része kortárs irodalom, és szinte mindegyik kötet dedikált. Én csak adogattam őket Ferinek, és ahogy kinyitottuk a könyveket, egy-egy levél kiesett. 

Pedig nem arról volt híres a férje, hogy imád levelezni. Épp ellenkezőleg: viszolygott a levélírástól. 

Legalábbis amióta együtt voltunk. Talán fiatalon még írt, írogatott leveleket, a kötet is a fiatalkori leveleivel kezdődik. Akkor még telefon sem nagyon volt, illetve sokat kellett fizetni az interurbán hívásért. Ha valaki vidéken volt az ismerősök köréből, akkor levélben értekeztek, bár Iván jobban szeretett telefonálni. Általában én figyelmeztettem őt, ha válaszolni kellett valakinek. Olyankor nagy nehezen rávette magát, de ezek is csak rövid levelek voltak. 

De köztük is van nem egy, amely már-már novella értékű. Belecserkészett ilyen-olyan apró történést, amellyel érezhetően önmagát is elszórakoztatta. 

Ha már leült levelet írni, akkor igen, ilyen kedélyes hangú sorokat írt. 

Szerelmes levelet kapott tőle kapcsolatuk elején? 

Nem. Nem is vártam. Ötéves házasok voltunk, amikor elmentem Svájcba. Féléves ösztöndíjat kaptam, tanulmányutat a bázeli orvosi egyetem fül-orr-gége klinikájára. 1972 júliusában utaztam el. Iván akkori leveleiből érződik, hogy hiányzom neki, várja, hogy együtt legyünk, várja az utazást, hogy találkozzunk. A szeretet, a vonzódás minden leveléből kiérződik. 

A megszólítások is erre utalnak: Cicuska, Ciculi, drága Jutka, Jucuska. De miután megismerkedtek, az első fél évben kapott tőle rövid, romantikus üzeneteket? 

Romantikusakat nem. Nem volt ő érzelgős, szentimentális alkat, aki az érzelmeit szavakban fejezi ki. A gesztusain, a gondolkodásán, talán még a humorán is érezni lehetett, hogy szeret. Neki ehhez nem volt szüksége szokványos szerelmi szavakra. Én sem vagyok ilyen típus. Zárkózottabb vagyok annál, hogy a legmélyebb érzelmeimet szavakba öntsem. Nekem ahhoz a testbeszéd is elég. 

Őriz esetleg olyan levelet, amelyet soha nem adna ki a kezéből, mert annyira személyes? 

Nincs ilyen. 

Bádogzoknit emleget Mándy Iván az egyik levelében. Azt írja: „Nem is olyan régen hozzám vágta hőn imádott kedvesem.” 

Volt valami ilyen. Az összeköltözésünk idején, amikor össze kellett csiszolódnunk. Én pedantomániás ember vagyok, ő meg nem annyira volt az. Nem volt rendetlen, de a rendet úgy képzelte el, hogy ne legyen semmi szem előtt. Hogy mi hova került, az más kérdés. Ugyanez volt a levelekkel, fontos iratokkal. Nem rendszerezte őket, csak eltette valahova. A ruháival is így volt. Valami szennyes zokni rossz helyre került, ami biztos feldühített. 

A kötetben levő fotók egyike 1974-ben, Karlovy Varyban készült. A fából faragott ivócsarnok előtt, a Dvořák-park egyik padján ül Mándy Iván. 

Kirándultunk. A fotót én készítettem róla. Az én ötletem volt, hogy menjünk el. Ivánnak nem voltak ilyen vágyai. Nem igazán szeretett utazni. De tudtam, hogy jól fogja érezni magát. Kocsival mentünk, én vezettem. Pozsony, Brünn, Prága, Marienbad, Karlovy Vary. Sikerült nagyon jól megszervezni az utat. Tudtuk, hová megyünk, melyik szállodában lakunk, és mikor megyünk tovább. Karlovy Varyban három éjszakát töltöttünk a Pupp Szállóban. Megkóstoltuk a forrásvizeket, még nyakas poharat is hoztunk. 

Daniel Rondeau, a Liberation kulturális rovatának főszerkesztője a világ legjobb íróinak tette fel a kérdést 1985 februárjában, hogy: „Miért ír Ön?” Mándy Iván nem küldött választ a kiadványba. Miért nem? 

Máig nem tudom. Pedig megtisztelő felkérés volt. Nekem ez valahogy kiesett a látókörömből. Nem vettem rá, hogy erre válaszolni kell. Nyolcvannégyben költöztünk ide, zűrös év volt. Lehet, hogy a nagy rumliban elveszett, elkallódott a levél, vagy későn került elő. 

Aztán mégis válaszolt ugyanerre a kérdésre. Tíz évvel később, a Nappali ház művészeti és irodalmi szemle megkeresésére. 

Igen, nem sokkal a halála előtt. Találgatok, de semmi emlékképem nincs arról, hogy én azt a párizsi levelet a kezembe vettem volna. Többször volt hivatalos, fontos levél, amit Iván halogatott, hogy majd válaszol rá, és én rajta voltam, hogy válaszoljon, de erre az egyre nem emlékszem. 

Kardos György, a Magvető egykori igazgatója arról értesíti levelében, hogy az Álom a színházról című regényéért nívódíjban részesítették. Láng István zeneszerző televíziós operát írt a mű alapján. Maár Gyula volt az első rendezője, később ugyanis több európai nagyvárosban is bemutatták. 

Kisopera volt, nem klasszikus hosszúságú, de nagyon érdekesnek ítélték meg mindenütt. Salzburgban is,Helsinkibenis,Kelet-Berlinbenis, Tamperében is. Itthon hanglemezen is megjelent, de a tévében sem törölték le. 

Kossuth-díjához Esterházy Péter is gratulált. Szeretve tisztelt Főcsatárnak szólítja levelében. 

A férjem és Péter nagyon jó viszonyban voltak. Iván nemcsak az újholdasokat szerette. A kezdő, fiatal írókat is. Esterházy Péter nem járt nálunk, Tóth Krisztina viszont többször is. De Parti Nagy Lajos is. Nádas Péterrel egy autóútra emlékszem, velünk jött haza egy irodalmi estről. 

Ő, aki imádta a kávézók hangulatát, szinte egyetlen napot sem hagyott ki, hogy valamelyik kedvenc helyére be ne üljön délután. Egy 94-es levelében mégis azt írja: „A presszók képe mostanában elég leverő. Hát, ez nem a fénykor.” 

Nem tudom, melyik kávézóra gondolt. A Lukács nem nézett ki rosszul. Iván igényes volt. Be sem ült egy lepusztult, lezüllött helyre. A Művészbe is szívesen járt, miután bezárták a Lukácsot. 

Egyszer épp a Művészben beszélgettem vele, amikor sokallta a kávé árát. Hosszasan dohogott még az utcán is. 

Nem viccelt? A pénz ugyanis, nem azt mondom, hogy nem volt tisztában az értékével, de nem jelentett számára semmit. Nem is voltak nagy igényei. Fontos volt számára, hogy el tudjon menni ebédelni, meg kávéházba, presszóba, színházba, hangversenyre, de hogy gyűjtögetett, félretett volna… nem! 

Ottlik Géza „lelket adó, hűséges jó barát”-nak szólítja. 

Nagy lelki barátság volt köztük. Ottlik is elég különleges ember volt. Nem nagyon engedett közel magához senkit. A felesége halála után nem élt társas életet, vendégeket nem fogadott. Nagy dolog volt, ha valakit meghívott magához. Összejárós barátságról nem beszélhetek, bár nálunk volt néhányszor vendégségben. Főleg Nemes Nagy Ágnesékkel együtt. Azt mindig lehetett érezni kettőjük kapcsolatában, hogy nagyon becsülik, nagyon tisztelik egymást, s valami egészen különleges lelki rokonság van kettőjük között. S ezt Iván is jelezte az Ottlikról írt novelláiban. 

Csorba Győzőnek írja: „Össze kellene ülni, hogy fanyaloghassunk egy kicsit.” 

Fanyalogni nagyon szeretett. De azt is humorral, kellő adag öniróniával. Néha próbáltam ezt tompítani egy kicsit, hogy a dolgok jó oldalát is lássa. Ivánban volt egyfajta alappesszimizmus. Nem nagyon, de borúlátó volt. 

Hangulatember, aki ha rosszul ébred, az az egész napjára kihat? 

Kicsit igen. Nem vitte túlzásba, de szeretett panaszkodni. 

„Szemtelenség, hogy élnek rokonaim, s ha már élnek, miért jelentkeznek?” – írja egyik levelében. Ennyire nem kedvelte őket? 

Ennyire. Én ezt nagyon sajnáltam. A nagypapa kétszer házasodott, az édesanyjának lett egy féltestvére, Alfay Valéria, tanárnőként élt egy Balaton melletti faluban. Ő nagyon szerette volna tartani a kapcsolatot Ivánnal, egyszer meg is látogatott bennünket. Kellemes, idős hölgy volt már akkor, hívott bennünket, hogy menjünk le hozzá, de Iván nem akarta. Az egész Alfay családot nem kedvelte. 

Ami a leginkább megkapott a leveleket olvasva, amit sosem gondoltam volna róla: „Fiatalon kellettek a női élmények.” Ezt is bevallotta. 

Apai örökség. Mándy Gyula nagy nőfaló volt. Arról nem nagyon tudok, hogy Ivánnál hogyan történtek a dolgok. A Kosztos vendég című novellájában írja, hogy Galsai Pongráccal Pécsen a strandra jártak nőket felszedni. Nagyon szerette a finom szépségű nőket. Mindig megnézte őket. Még idős korában is. 

Mándy Iván születésének 100. évfordulójára jelent meg válogatott leveleinek gyűjteménye. Bekerült a kötetbe akár csak egyetlen olyan levél, amelyről most úgy gondolja, kár volt besorolni? 

Minden levél az én egyetértésemmel került be a könyvbe. De még van majdnem ennyi, ami nem fért bele, és várható, hogy előbukkannak újabb levelek. Nagyon örülök a könyvnek, beteljesülése egy nem várt eseménynek, hiszen a levelezés mint műfaj egyáltalán nem érdekelte Ivánt. És mégis sikerült annyi levelet összegyűjteni, hogy kötet szülessen belőlük. Ráadásul egy ilyen szép formájú, kiválóan megtervezett kötet.