A saját képére formálta Mándyt

Az ő novellái alapján született meg ugyanis a hetvenes évek magyar filmgyártásának két stílusbravúr, ma már klasszikus remekműve. Az egyik hódolat a burleszknek, a némafilmnek, a másik szomorú jelentés egy groteszk álomvilágból.

„Mándy Iván az én életemben, anélkül, hogy igazán tudta volna, a legjelentősebb ember volt, pedig íróként nem is úgy vett részt e két filmben, mint ahogy részt vehetett volna bennük…” – mondja Sándor Pál, amikor a magyar széppróza egyik nagymesterének közeledő 100. születésnapja alkalmából arra kérem, elevenítsünk fel minden, vele kapcsolatos emlékét.

Ha pontos az információm: hetvenkettőben, a Különlegességi cukrászdában találkoztak először.

Igen, ott kávéztam, és ő is ott kávézott, ette a szokásos süteményét. Valahogy odaültem hozzá, elkezdtünk beszélgetni, és ez olyan rendszeressé vált. Találkoztunk és dumáltunk. Bírtam az írásait, ő meg engem. Az egyik alkalommal azt mondta: „Ide figyelj, Pali, van következő filmed?” Mondom: Tóth Zsuzsával gondolkodunk valamin, de még nem alakult ki teljesen. Életemnek abban a periódusában az volt a bioritmusom, hogy kétévente szültem egy gyereket. Az egyik kripli volt, a másik egészen jól nézett ki. És azzal folytatja Mándy: „Van nekem egy forgatókönyvem, az első magyar futball-labda története.” Angliából hozta valaki, mondta is a nevet, de már nem emlékszem rá. A lényeg az, hogy megírta, hogyan került a futball-labda Magyarországra. Mondom, jó, hadd olvassam el. „Egy probléma van – közölte Mándy –, Palásthy Györgynél a könyv, de már jó ideje!” Mi sem egyszerűbb, elmegyek hozzá és elkérem tőle, aztán majd megdumáljuk, hogy megcsinálom-e. Felhívtam Palásthyt. Szia Gyuri, Iván azt mondta, ha te nem csinálod meg ezt a történetet, csináljam meg én. Mire ő: „Ne viccelj, most íratok belőle musicalt, musicalfim lesz belőle.” Kullogtam vissza Mándyhoz, hogy Iván, az a helyzet, hogy nem adja oda a Gyuri: Gondolkodott, azt mondja: „Jó, egy hét múlva találkozunk, addigra írok neked valamit.” Hozott is egy tizenkét oldalas novellát. Régi idők focija volt a címe.

Jó novella volt?

Nem igazán. Mégis megjelent egy filmes szaklapban. De! Mindent a feje tetejére állítottunk a novellában, a közepe lett a vége, és beleírtunk, mert filmet akartunk kovácsolni belőle. De ebben a nem jó novellában olyan mondatok, félmondatok, instrukciók voltak! Minarik Ede figurájához például azt írta: „Hosszú, kaftánszerű barna kabátja szinte lebeg utána.” Én azt annyira komolyan vettem, mert olyan ihlető volt, hogy Garas Dezsőnek megcsináltattuk ezt a kabátot, és valóban lebegett a szára. Dezső kitömte mind a két zsebét, és végig úgy járt benne a kamera előtt, hogy lebeghessen utána. Ennyire megtermékenyítő volt Iván. Elolvastam a novellát, és abban a pillanatban egyértelmű volt, hogy Dezső fogja játszani a szerepet. Szereposztó, korfestő, filmteremtő volt ez a novella, kovász, amit bele lehetett sütni a filmbe, ami aztán nagyon más lett. Más kellett hogy legyen.

Térjünk még vissza egy kérdés erejéig a Különlegességi cukrászdába. Sikerült megfejtenie, mi lehetett az, ami éveken át odacsalogatta Mándyt, hogy az lett aztán az ő törzshelye?

Sokat ültem annál az asztalnál, ahol egykor ő ült. Ő már akkor nem is élt. Egy márványtábla jelezte: Itt ült Mándy Iván.” A lépcsőn fel, balra az első asztal.

Pár szóval le lehet festeni, milyen volt az ottani hangulat?

Egy szó is elég rá. Békebeli. Gyönyörűek voltak a délelőttök. Nagyon jó felszolgálólányok suhantak a tálcáikkal, nagyon finomak voltak a sütemények, jó volt a kávé… olyan volt minden, mint ahogy az ember elképzelt egy húszas-harmincas évekbeli, írók által bitorolt kávéházat. Ne felejtsük el: ebben a kávéházban született két Mándy-film. És írt egy novellát rólam is.

Sándor Pál tájai. Ez a címe.

Átültetett egy másik asztalhoz, mert ott kezdte el írni. Azt mondta: „Nyugi…!” Otthon aztán befejezte, és akkor megkaptam tőle.

„Sándor Pál csak úgy mosolyog, olyan ravaszkás derűvel. Ki tudja! Talán egy pesti pasas szakállából bújt elő.”

Igen, erről beszélek. Kalóznak nevezett. Ott ültünk egy békebeli cukrászdában, miközben nagyon szürke volt a város, de szerette az ember, mert jó volt odabent. Egy világtól elszakadt hely volt, egy másik világ, amelyik ugyanolyan otthonos, mint a külső, és valahogy hozzátartozott az élethez, hogy ilyen világban is üljek, és nem is akárkivel. Egy olyan emberrel, akinek egészen elképesztő, furcsa, magas regiszteren szólt a hangja. Ha nem Mándy lett volna, talán nem is szívesen hallgatom. Nagyon mosolygós, elegáns úriember volt Mándy, a békebeliséghez szinte hozzátartozott az ő léte, karaktere. Minden írása ő maga volt. Egy űrbéli járművel érkezhetett a földre, rácsodálkozott erre a világra, és itt maradt, hogy megírja a maga történeteit, amelyek mintha nem is itt játszódtak volna. De ahhoz a világhoz az én olvasatomban nagyon közel álltak ezek a novellák. Voltak valamiféle összekapcsolódásai az én életemmel. Ezért tudtam két filmet csinálni belőlük.

Lehetősége volt Mándynak beleszólni abba, hogy milyen lesz a Régi idők focija forgatókönyve?

Nem.

Pedig lehet, hogy kommentálta volna.

Nem.

Teljes mértékben elfogadta?

Nem. Azt mondta, hogy ő megírta a novellát, a forgatókönyvet pedig írjam meg én.

A Szabadíts meg a gonosztóllal mi volt a helyzet?

Na, tisztázzunk valamit! Mándy Ivánnak sem ez, sem a Régi idők focija nem lett a kedvenc filmje. Szíve joga volt. Én erre fütyültem, mert azt gondolom, mind a két filmet sikerült megcsinálnom. Neki a Sziget a szárazföldön tetszett, Elek Judit rendezése. Úgy érezte, az tükrözi a leginkább az ő dolgait, a stílusát. Elmondjam, hogyan született meg a Szabadíts meg a gonosztól?

Azért is érdekel, mert Bohumil Hrabal és Jiří Menzel közösen írták a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Pacsirták cérnaszálon, a Hóvirágünnep és a Sörgyári capriccio forgatókönyvét.

Csak ne felejtsük el: Hrabal filmes volt, Mándy pedig rádiós, hangjátékokat írt. Én két részre osztom a világot. Filmesekre és nem filmesekre. Iván nem volt filmes. Zseniális író volt, de nem filmes.

Miközben a legfilmszerűbben írt.

Azért nem lehetett megfilmesíteni egy az egyben, főleg nem az én filmcsinálási stílusommal. Iván mindkét filmet Sándor Pál-filmnek tartotta, nem a sajátjának. Hát persze, hiszen én rendeztem mindkettőt. És most akkor elmesélem a Szabadíts meg a gonosztól történetét. Volt egy zseniális televíziós operatőr, Halász Mihály. Imádtam vele dolgozni, sajnos alkoholista lett, és meghalt. Egyszer együtt szilvesztereztünk, és azt kérdezte: „Te, miért nem csinálod meg a Mélyvizet Mándytól?” Emlékeztem, hogy Szinetár Miklós musicalt rendezett belőle Sennyei Verával a főszerepben. Jó! Mondom Szinetárnak, hogy ide figyelj, Miklós, nálad a Mélyvíz, hadd csináljam meg tévére. „Miért nem csinálsz filmet belőle?” – kérdezte. Felmentem Tóth Zsuzsához, itt a darab, olvasd el! Másnap reggel felhívott, hogy: „Gyere, ez érdekes!” Felolvastuk egymásnak, hogy ebből tényleg ki lehetne hozni valamit, csak az egész olyan tovuhabohu. És elkezdtük kitalálni. Zsuzsa nehezen írt, mindig üvöltöztem is vele, Isten nyugosztalja őt. Már kész volt harminc oldal, és még mindig úgy éreztem, valami nem stimmel. Már hárman ültünk a könyv fölött. Bíró Zsuzsa, Tóth Zsuzsa meg én. Mondom, ide figyeljetek! Egyetlen dolgot tudok elképzelni, hogy töke legyen a történetnek. Legyen ez egy család, legyen a fiú a tolvaj, aki ellopja a kabátot, a lány legyen kurva, és legyen egy nagybácsi meg egy katona. És akkor meg lehet fogni az egészet. Megírtuk a filmet, odaadtam Mándynak, de akkor már az volt a címe, hogy Szabadíts meg a gonosztól. Volt is egy francia film Mélyvíz címmel. Ha elolvasod a darabot, olyan, mint egy tubus, amelyet ha megnyomsz, jön belőle valami. A darab elfolyik, nincs dramaturgiája, felépítése, de azáltal, hogy lett egy család, rögtön jelentőséget kapott a történet. Letettem a forgatókönyvet Mándy elé, ránézett a címre, és szabályosan rosszul lett. „Ez mi?” – kérdezte. Mondom, Iván, van egy francia film, Mélyvíz a címe. Nem is mondott semmit a könyvre. Az író ki volt vásárolva, már szabadon dolgoztunk. És megint csak azt tudom mondani, amit a Régi idők focijánál: ez is egy erős ihletésből született, önálló alkotás, amelyhez Mándy szolgált alapul. Nélküle egyik film sem születhetett volna meg. Őt valószínűleg az is zavarta, hogy egy valamiféle képességgel megáldott vagy megvert rendező a saját képére formálta, vagyis továbbformálta az ihletet.

Összezizzentek?

Nem, nem voltunk haragban. Teljes mértékben elfogadtam az ő világlátását, csak túl önálló voltam neki. Nem igazán tudta elfogadni, hogy azzal az ihletésű alapanyaggal, amelyet tőle kaptam, továbbgondoltam őt. De ahhoz, hogy meg tudjam csinálni a filmet, kénytelen voltam továbbgondolni. Egy biztos, nem kaptam meg tőle azt a visszaigazolást, amit két ilyen film után elvártam tőle. Nem tudom, hogy megérdemeltem vagy nem, de vártam.

Rosszul váltak el?

Nem. Bármikor találkoztunk, jó volt, de nem maradt meg köztünk az a kapcsolat, ami a film előtt volt. Soha nem fog már kiderülni, mit érzett. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat, kényszerképzetem van, vagy ő volt gátlásosabb velem ez ügyben, nem tudom. De megírta rólam, amit megírt, a Sándor Pál tájait. Valószínű, hogy az irodalom és a film kapcsolatát nem tudta jól kezelni. Vagy egyikünk sem. De én örök életemben hálával tartozom ennek az embernek. Lett két olyan filmem, amelynek értelme van. És megjelent előttem egy kép, amelyet életem végéig őrizni fogok az emlékezetemben. Várok rá a cukrászdában a fenti asztalnál, lenézek, meglátja, hogy ott vagyok, és azzal az utánozhatatlan, fura, clownos mosolyával azt kérdezi: „Pali, te már itt vagy?”