Dúskált a jóban – Sándor Pál filmrendező

A magyar színészek krémjével dolgozott ugyanis. Meg is szédült a névsortól egy pillanatra, hiszen csak a Jóisten nem játszott nála, bár ő is jelen volt a forgatásain.

Mindenkit megkapott azok közül, akikkel forgatni akart? Vagy volt valaki, aki ezért vagy azért nem vállalta a szerepet?

Amikor a Szabadíts meg a gonosztól forgatókönyve készült, találkoztam Törőcsik Marival. Fantasztikus a szerep, mondtam neki. Irtó boldog volt. Őrületes nagy szerelemben élt akkor Maár Gyulával. Először megcsináltuk a színészek fejét, a sminket, a frizurát. Látni akartuk Ragályi Elemérrel, az operatőrrel, hogyan mutatnak majd a filmen. Utána következett a jelmez, az öltöztetés. Bejött Mari a sminkszobába, Maár Gyula meg elkezdett suttogni a fülembe. „Jaj, Palika, ezt ne! Ezt a Marival ne csináld!” Jó, akkor csinálunk néhány próbafelvételt. Kivittem a színészeket egy romos helyre. Mari baromira nem volt jó. Psota Irénnel is csináltam próbafelvételt. Hogy felakasztja magát. Zseniálisan megoldotta. Ezt a szerepet végül Margitai Ági kapta. Ugrok a történetben. Megjöttünk egy fesztiválról Ragályival, és várt egy üzenet, hogy Törőcsik Mari akar velem beszélni. Felhívtam, és elkezdett panaszkodni, hogy nem érzi jól magát, ne haragudjak, plusz még valami családi dolgot is megemlített. És lemondta a filmet. Ő volt az egyetlen, aki visszalépett nálam. Ő is érezte, meg én is tudtam, hogy ez nem az ő szerepe. De amíg vele beszéltem telefonon a produkciós irodában, szóltam, hogy a másik vonalon hívják fel Psotát. Így lett Irén a ruhatárosnő a filmben, és mondhatom, zseniálisan játszott. Én ateista vagyok, de hiszek a sorsban. És az meg is oldotta a helyzetet.

Így is forgatott három filmet Törőcsik Marival. A Szeressétek Odor Emíliát volt az első, 1972-ben. Ő már akkor nemzetközi hírű színésznő volt, nem kevés filmmel a háta mögött. Éreztette egyszer is, hogy milyen sokat tud a filmről?

Egy másodpercig sem. Nekem soha eszembe nem jutott, hogy ki mekkora színész. Elképzeltem valamit, s azt igyekeztem megvalósítani vele. Meg sem fordult a fejemben, ha valakit felkértem, hogy esetleg nem jön el. Így alakult a pályám. Három Suksin-novellát rendeztem a televízióban. Szóltam Páger Antalnak, hogy de jó lenne együtt dolgozni! Boldog volt, és jött. Sulyok Mária eléggé megközelíthetetlen, távolságtartó színésznő volt. De ő is jött. Törőcsik Mari a Szerencsés Dánielben és a Noé bárkájában is játszott nálam. Volt persze egy nagyon fontos része a dolognak. Tudtam, hogy Garas meg ő imádják egymást. És baromi jól is állnak egymásnak. Így adta az élet. Nincs ebben titok. Mindketten jöttek.

Garas Dezsővel kilenc filmet készített. Az első a Régi idők focija volt. Rögtön egymásra hangolódtak?

Ha élne az anyukám, most azt mondaná, kisfiam, neked teremtette őt az élet. A groteszket és a drámait Dezső istenien vegyítette. Ez az a stílus, ami én vagyok. Dezső pedig nagyon szerette. Nálam mindig egy képpel indult a film. Egyszer csak azt láttam, hogy Garas fekszik egy szobában, éjszaka van, kék holdfény, nyílik az ablak, és belép a Halál. Dezső meg ott, az ágyban, és beszédbe elegyednek. Ez lett a Noé bárkája. Iszonyú sokat köszönhetek a színészeimnek. Garas meghatározta a filmes létemet, később pedig az emberit is.

Kern András öt filmjében játszik. A Ripacsokban, ahogy egy párt alkot Garassal, ott felragyog egy speciális fény. Két elrajzolt figura. Lehet, hogy a filmjei is elrajzoltak?

Valószínű. Kettőjük arca, gesztusrendszere, humora, iróniája, drámaisága, mind-mind fontos volt ahhoz a filmes kifejezőmódhoz, amelyről kiderült, hogy a sajátom. Így lettek ők az enyémek, én meg az övéké.

Irgalmatlan ragaszkodás, jól működő alkotói viszony rengeteg hangos vitával. Ezt Kern András fogalmazta meg. Önnel és Garassal különös triumvirátust alkottak a magyar filmművészetben.

Mi nem akartunk semmit megúszni. Bár a Ripacsoknál az elején összevesztek, nem is akartak együtt játszani, de aztán sikerült úgy kavarnom a dolgokat, hogy mégis összejöjjenek. Egy darabig ugyan még tartották magukat az összeveszésükben, de a forgatásra kibékítettem őket. Ezután jött a fordulat. Ketten összeálltak ellenem. Egy egész filmet csináltam velük végig úgy, hogy ha felvétel után megkérdeztem tőlük, nektek milyen volt, azt mondták: ha neked jó, akkor nekünk is. Így csesztettük egymást. Nekünk ez volt természetes. Az is, hogy Dezsővel és Andrissal kilenc évig nem álltunk szóba egymással.

Hogy bírta?

Ez nem veszekedés volt köztünk. Így jutottunk el a legmélyünkig. Megpróbáltunk mindent kiszedni, felhozni egymásból. De azzal a módszerrel, hogy egymásnak feszültünk. A feszültség miatt sosem lustultunk el a forgatáson. De az nem csak belőlem áradt, nem csak nekem kellett. Erre nekik is szükségük volt. És ugyanez történt a forgatókönyvíró Tóth Zsuzsával és Ragályi Elemérrel. Állandóan harcra készen álltunk az ügy érdekében. Hiába nem beszéltem valakivel, mi azért megvoltunk egymással, egymásnak.

Harag húzódott a hallgatás mögött?

Az. Harag. Kern Andrissal színházban is dolgoztam. Az ügynök halálát csináltuk. Bizonyos okoknál fogva odáig juttatott a próbákon, hogy azt mondtam, én itt abbahagyom a munkát. Hazamegyek. És hogy soha többet. Közben tudtam, hogy nincs vége, nem lehet. De azt a kilenc évet a harcosok pihenőjének tartottam. Aztán egy este kapcsolgattam a tévét, épp a Ripacsokat adták, az utolsó jelenetet. Andris is, Dezső is zseniális volt. Megtelt a szívem szeretettel. Pontosabban kinyílt a szeretetajtó, ami addig be volt csukva. Rögtön felhívtam Andrist, megköszöntem neki a filmet, és újból együtt voltunk.

Major Tamással könnyebb volt az élete?

Major külön történet. Vannak arcok, gesztusok, amelyekről azt érzed, hogy ezek a tieid. Te erre gerjedsz, hogy finoman fogalmazzak. Major a figurájával, a gesztusrendszerével, a hangjával egyszerűen ugyanazzal az erővel volt az enyém, mint a Kern vagy a Garas. De vele minden sokkal egyszerűbb volt, mint velük. Nagyon laza intellektuális kapcsolat volt köztünk. Izgatott mint személyiség, mert ördög volt. Pontosabban a pokoltól a mennyországig mindent magában hordott. Nem csak színészileg, a figurája is borzasztó izgalmas volt. De mondom, vele nem kellett küzdeni. A Szabadíts meg a gonosztólt csináltuk, és rögtön a forgatás első napjaiban, annál a jelenetnél, amikor megszólal a sziréna, vagy húsz ember rohan a kabátjáért a ruhatárba. Figyeltem Major arcát. A sziréna hangja visszahozta rajta az egész háborút. Ilyet még az életben nem láttam. Ezek olyan varázspillanatok. Amikor a Csak egy mozit forgattuk, túl volt a nem tudom, hányadik szemműtétjén. Állandóan levált a retinája. Van egy jelenet a filmben, amikor haláltáncot jár. Imádom. Olyan emberi-színészi odaadással csinálta meg tizenötször, hogy én olyannal még soha nem találkoztam. Egy szerepért kockáztatta a szeme világát. Munka közben erre egyáltalán nem gondoltam. Ma azt mondom, ez több mint megható. Amikor végeztünk, Major ment a lakókocsijába, én meg elmentem egy sétára azon a csodálatos helyen, ahol forgattunk, a pilisvörösvári kvarcbányában. Végig kellett gondolnom, hogy mit tettem. Teljesen öntudatlanul egy filmrendezői instrukcióval majdnem kockáztattam egy ember szeme világát. Meg is fogadtam akkor, hogy többet ilyet nem teszek.

És nem tett?

Szerencsére nem akadt ilyen dolog a filmjeimben, mert lehet, hogy ugyanilyen mániákusan ragaszkodtam volna valamihez másnál is.

Kállai Ferenc az utolsó szerepét játszotta a Noé bárkájában.

Utána kezdődött hanyatlani az egészségi állapota. A forgatáson még rendben volt. Ott a Garas depressziója volt a gond. De ők ketten nagyon szerették egymást. Boldogan játszottak együtt, életükben először. Nagyon ki voltak egymásra éhezve, de én nem ez alapján osztottam rájuk a szerepet. Nekem ott két öregember kellett. Fürödtem a játékukban, az örömükben. Minden filmem fantasztikus színésznagyságokkal van tele.

A Herkulesfürdői emlékben Dajka Margit, Lázár Mária, Patkós Irma, Temessy Hédi és Margitai Ági ragyognak fel.

Az is nagy merítés volt. Akkoriban érkezett meg az emigrációból Szabó Sándor. Ő is bekerült a filmbe. Páratlan eleganciájával pont kapóra jött. Temessy Hédi eleganciája is lenyűgöző volt, bár az mindig félelemmel párosult. Hogy jó lesz-e, amit csinált, mindig csak az érdekelte. Minden felvétel után az volt az érzésem, hogy tíz centivel a föld felett jár, illékony anyag. Hédike égi tünemény volt. Sebzett madár. A szeme, a gesztusai… halálosan lehetett őt szeretni. Margitai Ági bélyeg a filmjeimen. Az akarásával, az odaadásával, a titok megfejtésének helyenkénti görcsével, hogy ő ezt meg akarja csinálni! Azt a jelenetet, amikor a Szabadíts meg a gonosztólban elmegy, hogy felakassza magát, négyszer vettük fel. Ő négyszer tette oda magát úgy, hogy közben nem törődött semmivel, a testi épségével, hogy bármiféle fizikális sérülése lehet. Neki ez volt a motorja, hogy ezt mindenképpen megcsinálja.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből? Hogy mindenki másképpen zseniális?

És más rugóra jár. Dajka Margit! Ő is állandóan csesztette az életemet. Állandó feszültségben voltam vele, miközben ő is fantasztikus színésznő volt. De mindenkihez másképp kell hozzányúlni. Emberileg is, színészileg is. Andorai Péter! Ő is megfoghatatlanul sugárzó színész volt. Súlyos alkoholproblémával küzdött, amikor a Szabadíts meg a gonosztólt forgattuk. Volt, hogy reggel helyett csak délben tudott kamera elé állni, de amikor megnéztem a felvett anyagot, még nyersen, elájultam, mi minden rejtőzött még benne azon kívül, amit megmutatott. Mostanában egyre többször gondolkodom el azon, hogy vajon azoknak a tehetséges kollégáimnak, akik ma csinálnak filmet, lesz-e majd ehhez hasonló névsoruk? Én elképesztő színészi nagyságokkal dolgozhattam. Dúskálhattam a jóban.