Egyre több dolgot fog elfelejteni. Szavakat, eseményeket, majd személyeket is. Nem ismeri meg a saját családtagjait, sőt ellenségnek tekinti őket. Fokozatosan megváltozik a személyisége, az addig szelíd, jó kedélyű ember agresszívvá válik. Folyton eltéved, nem tud egyedül felöltözni, később enni, inni sem.
A kezdeti nyugtalanságot és cselekvéskényszert felváltja a teljes apátia, előbb felkelni nem akar, aztán már mosakodni, vécére menni sem. Az értelmi képességek elvesztését követi a test leépülése is, egészen odáig, hogy már csak vegetatív életet fog élni. Hogy meddig, azt senki nem tudja. Hónapokig, de akár egy évtizedig is eltarthat a folyamat. Ezt a diagnózist sok Alzheimer-beteg hozzátartozója végighallgatta már, és bizonyára olyan kétségbeesés lett úrrá rajtuk, mint a Táncolj, Matilda című cseh film főszereplőjén, Karelen, akit Karel Roden személyesít meg.
Tehetős prágai végrehajtót alakít, aki nem lehet tekintettel az adósokra, amikor zárolja a vagyonukat, kiköltözteti őket a házukból, hiszen a szabály az szabály. A saját életében is próbál szabályokhoz igazodni, az egyik ilyen például az, hogy gondoskodik idős édesanyjáról, aki addig Pozsonyban lakott, de egy idegen házaspárnak – később kiderül, hogy csalóknak – ajándékozza a lakását. Karel tehát magához költözteti az anyját, akit gyerekkorától csak Matildának hív, mert a magát örökifjúnak képzelő énekesnő így akarta. A két öntörvényű ember összeszokása nehéz folyamat, annál is inkább, mivel Matilda egyre zavartabb. Fia először próbál napirendre térni bohém allűrjei felett, aztán dorgálja, majd ráébred, hogy az anyjáról való gondoskodás nem csak annyit jelent, hogy megtűri őt a luxuslakásában.
Egyre idegesebb és elkeseredettebb, mert addigi életében még mindig mindent meg tudott oldani. Abba az illúzióba ringatta magát, hogy ha anyagilag támogatja a családtagjait, eleget tesz értük. A fiáért is, akit épp nem vettek fel az egyetemre, nem tudja, mit kezdjen magával, de az apjától csak pénzt és kioktatást kap. Karel az anyja betegsége révén először szembesül azzal, hogy ezt már nem úszhatja meg kívülállóként azzal az érveléssel, hogy joga van a saját életét élni. Amikor az unoka lekötözve, a saját ürülékében fekve találja Matildát, Karelben megszólal a lelkiismeret, és hazaviszi a szociális otthonból. Nem tudja, hogyan fogja bírni, tele van kételyekkel és félelemmel, mégis úgy érzi, hogy ezt kell tennie. Ügyetlenül, sok hibával, de jó szándékkal és egyre több szeretettel.
Ez nem amerikai film, nincsenek benne romantikus egymásra találások, hősies vállalások és nagy megkönnyebbülés a végén. De van benne sok megható és tragikomikus jelenet, amely mind ismerős lesz azok számára, akik hasonló cipőben jártak vagy járnak. Az alkotók tudják, miről beszélnek, a forgatókönyv írója, Nataša Slavíková alzheimeres édesanyját gondozta, és a saját bőrén tapasztalta meg a szociális ellátórendszer hiányosságait. Az, hogy az idősotthonban lekötözik a beteget, vagy hogy a szociális hivatal kurátora önellátásra képesnek találja, mert az épp jó passzban van a látogatásakor, és ezért nem hagyja jóvá a gondozói járulékot a hozzátartozónak, nem rendszerkritika, csak látlelet. Így élünk mi itt, minden bajban önmagunkra utalva, mert az államra alig számíthatunk.
Karel Roden és a Matildát alakító Regina Rázlová annyira hitelesek, hogy a nézőnek már-már az az érzése, esendő rokonát, szomszédját vagy saját magát látja ebben a kilátástalan küzdelemben, amelyben mégis valahogy helyt kell állni. A film végére pedig mindenki megérti, hogy csak egy megoldás van: aki végig akarja kísérni beteg hozzátartozóját ezen az úton, annak minden tervét, önzését és kényelmét félre kell tennie. Még így is sokszor tanácstalan lesz és csüggedt, félni fog attól, mi jöhet még, és attól is, meddig fogja bírni. A Táncolj, Matilda alkotói és szereplői elhitetik vele, hogy addig, amíg bírnia kell.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.