Antiirodalom, antihősökkel

Nem most készült a film. Épp húsz éve. A két dátum azonban most ért össze, a Mándy-ünnepségek sorozatában. Filmszemle-díjas az alkotás. Rendezője lelkesen meséli: épp a bemutató napján született a fia, így a kórházból ment a szemlére, az első vetítésre. Rendhagyó döntést hozott a zsűri abban az évben. Sem a legjobb játékfilm, sem a legjobb kisjátékfilm, sem a legjobb kísérleti film kategóriájában nem osztott fődíjat. Enyedi Ildikó, aki a legjobb játékfilm kitüntető címének várományosa volt a Simon mágusért, de csak a rendezői díjat kapta meg, annyira felháborodott a zsűritagok cinizmusán, akik szerint nem volt túl jó az éves felhozatal, hogy felajánlotta a rendezői díjjal járó összeg felét – 300 ezer forintot – a három említett kategóriának. Egy alternatív buli keretében fogott három kalapot, beletette a filmek címét kategóriánként, és kisorsolt egyet-egyet. A kisjátékfilmes kalapból A Mándy-hagyatékot húzta ki. Papp Gábor Zsigmond pelenkákat vásárolt az így nyert 100 ezer forintból.

Két írás nyomán született A Mándy-hagyaték. A novellista és az Egy öreg boltos szolgált alapul az értékéből máig sem veszített kisjátékfilmhez, amelynek forgatókönyvét a rendező írta, megidézve Mándy Iván életének egy-egy fontos mozzanatát, szokásait, felhasználva személyes tárgyait. A „szeretve tisztelt Főcsatárt”, ahogy később Esterházy Péter nevezte az írót, Lohinszky Loránd, az az azóta elhunyt, jeles marosvásárhelyi színész formálta meg.

Találkozás Mándyval

Papp Gábor Zsigmond több íróról készített portréfilmet. Legutóbb Szabó Magdáról, aki baráti viszonyt ápolt Mándy Ivánnal. De ha Szabó Magdát – elbeszélésmódja alapján – bővizű folyónak látjuk, akkor Mándyt finoman csörgedező búvópataknak.
„Szabó Magdát nem ismertem személyesen, Mándyval találkoztam – meséli a rendező. – Vörös István költő barátom révén, mivel a feleségének, Szilágyi Ágnes Juditnak Mándy Ivánné, dr. Simon Judit a nagynénje. Ha jól emlékszem, Ágnes születésnapját ünnepeltük a Pilisben, és ott üldögélt Mándy Iván. Nagyon megfogott, hogy egy ilyen híres író ilyen végtelenül szerényen, csendben meghúzódva ült a sarokban. Nem az volt az érzése az embernek, hogy egy írófejedelmet lát, mint ahogy Ady ülhetett egy kocsmában vagy egy kávéházban és eléjárultak, Mándyt alig lehetett észrevenni. Olyan bocsánat, hogy élek típusú magatartás jellemezte. Akkoriban ismerkedtem meg Csukás Sándorral, aki még új operatőrnek számított, és mindkettőnket megérintettek Mándy lecsupaszított történetei. A kiválasztott két novella is alig szól valamiről. Egy idős ember le akarja vinni a szemetet, és azon töpreng, mit vegyen fel, hogy ne öltözzön sem alul, sem túl, nehogy bárkit is megbántson. Ebben az attitűdben is az volt, ahogy Mándy ott üldögélt azon a bizonyos születésnapi összejövetelen.”

Kamaszkorából kilépve Papp Gábor Zsigmond még nem olvasott Mándy-novellákat, az írásai alapján készült filmeket, Sándor Pál két rendezését, a Régi idők fociját és a Szabadíts meg a gonosztólt viszont ő is látta. Egyetemistaként vette először a kezébe Mándy írásait.

Bátor kiállás, újszerűség

„Akkor azt éreztem, ez olyan antiirodalom, antihősökkel. Csupa slemil, jelentéktelen figura, nincs is igazi történetük, feltűnnek, aztán eltűnnek. Kicsit olyan volt ez nekem, mint a költészetben Tandori. Az árral szemben. Olyan: ha mindenki erről ír, akkor én valami egészen másról. Mándy mikrovilágáért egy kamasz még nem tud igazán lelkesedni. Az egyetem előtt ez még nekem is korai lett volna. Előbb meg kellett ismernem más írókat. Balzacot, Stendhalt, Maupassant-t, a nagy regényirodalmat. Az apró dolgok észrevétele, bemutatása csak ezután lehetett érdekes az ember számára. Mándy figurájában és az ő ellen-irodalmiságában volt valami bátor kiállás, valami újszerűség, ez fogott meg később.”

Halál előtti összegzés

Eredetileg dokumentumfilmben gondolkozott Papp Gábor Zsigmond. Mándy ugyanis 1995-ben meghalt, filmje pedig ezután készült. Az író személyes tárgyai álltak volna az alkotás fókuszában, Mándy Ivánnétól ugyanis sikerült sok mindent megszereznie. Az író óráját, töltőtollát, írógépét, szalvétákat, borítékdarabokat, amelyekre jegyzetelt, rajzolgatott. 
„Kaló Flóriánnal, Mándy jó barátjával is többször beszéltem, de ő aztán nem akart szerepelni a filmben, valahogy meg akarta őrizni magának ezt a barátságot. Így jött a kisjátékfilm ötlete, és az a két írás, amelyben a tárgyak fontos szerepet kaptak. De felvillan az apa és az anya alakja, egy-egy név erejéig felvillannak a volt szerelmek… Az ő neveik egészen különlegesek, szürreálisak, ilyeneket nem nagyon lehet találni a telefonkönyvben. De van köztük valós is. Thirring Viola színésznőről azt mondja: megbántotta őt.”

Minden olyan töredékes, olyan töredékesen szép a filmben. Az emlékek, a mondatok, a gondolatok. Pár szó, sejtelmes jelentés, éppen hogy csak felvillanó érzelmek. Tárgyakból, nevekből, szavakból, képekből rakódik ki egy halál előtti összegzés, egy leltárkészítés, ahogy az ember a már elhomályosult emlékeit próbálja összegereblyézni. Közben lefele lépdelünk egy mállott falú lépcsőházban, halljuk a recsegő padlót, az óraketyegést, a magány és az eltávozás apró neszeit.

„Érdekes, mostanában egyre többször jut eszembe Mándy – mondja Papp Gábor Zsigmond. – A vonzódása a húszas évekhez, a futballikonokhoz. Van is egy idevágó tervem. Azokról a magyar futballedzőkről akarok dokumentumfilmet készíteni, akik a két világháború között Olaszországban dolgoztak. Lehettek vagy százan. Sorra jönnek elő a nevek: Zsák, Porc, Zsengellér, Schlosser. Ezek Mándy-novelláiban is fel-felbukkanó figurák. Mándy egyébként mindig ott van a bármikor elővehető könyveim között, karnyújtásnyira az ágytól. Elég egy apró szikra, és már nyúlok is érte.”