Két rejtőzködő: az író és a festő

Mácsai olvasta, szerette, érteni vélte Mándy írásait. Mándy csodálta, áhítattal nézte, a lelkébe zárta Mácsai festményeit. És most együtt vannak ők ketten, Budapest idős lovagjai, az Újhold-nemzedék nagymestere és a 20. század magyar képzőművészetének egyik jeles egyénisége. Az idén száz éve született író és a nála négy évvel fiatalabb festőművész a Petőfi Irodalmi Múzeum A MI tájaink című kiállításán. Kiemelt szövegek és válogatott festmények mutatnak közös nevezőt a két alkotó között. Fantáziájuk színes, sokszor groteszk, mégis mindig meghitt játéka párosul Budapest iránti lelki vonzalmukkal, a rideg valóság mögött meglelt személyes szürrealizmussal.

Mándy Ivánné dr. Simon Judit ma is élénken emlékezik a köztük és a Mácsai házaspár között kialakult barátságra.

„Iván és István már idősebb korukban, a nyolcvanas években találkoztak a szigligeti alkotóházban, és két hét alatt összebarátkoztak. Mindketten hatvanasok voltak, amikor elkezdődött köztük egy kellemes kapcsolat. István feleségével, Katival mi is szoros barátságba kerültünk. Hasonló volt az érdeklődési körünk, és az élet dolgairól is hasonlóképpen vélekedtünk. Közös szilveszterekre és közös nyaralásokra emlékszem, de év közben is többször találkoztunk, látogattuk egymást. Nagyon jó hangulatú vendégségek voltak ezek, Iván haláláig összejártunk. Van egy hangjátéka Ivánnak, a Lebontott világ. Kern András, Máthé Erzsi, Major Tamás, Benkő Gyula, Pártos Erzsi, Ronyecz Mária, Nagy Anna és mások szólaltatták meg. Annak az írásnak hasonló a hangulata, mint a Vadász u. 6 című képnek. Ott ugyanis lebontottak egy régi épületet, kariatidák állnak komoran a kapu mellett. István képei és Iván novellái nem egy esetben ugyanarról szólnak, ugyanazt a világot idézik meg.”

Mácsai Pál szerint édesapjának semmiben nem volt kedvence, így kedvenc írója sem volt. Egyszerűen közel állt hozzá Mándy világa, ezért olvasta. A századelőben gyökerező nosztalgikus és ironikus habitusuk volt közös.

„Mindketten rejtőzködők voltak, talán Mándy picit keményebb is. Nem tudom, attól függ. Mindketten lejártak Szigligetre, az alkotóházba, ahol szokásban volt a nagy esti beszélgetés. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy vállalati üdülőt, csak nem az igazgató és a főkönyvelő találkozik, hanem írók, festők, alkotók és mindenféle, különös alakok, esténként pedig a teraszon zajlik a világ megváltása. És ebben ők, apám és Mándy egymásra találtak. Mindketten nagy, humán, európai műveltségűek voltak, és fel-feljártak egymáshoz, amiben természetesen főszerepet játszottak a feleségek. Az anyám és Judit, akik pazarnál pazarabb vacsorákat készítettek, s ezt mindkét férj szó nélkül elfogadta.”

A legfontosabb nyoma ennek az, hogy Mácsai István Báthory utca 17. című festményéről Mándy Iván Egy infánsnő címmel novellát írt, amelyben továbbgondol egy gesztust. Öreg, pesti ház. Gang, lépcsőház. Két szótlan, hajlott hátú, szürke kabátos öregasszony a hatodik emeleten, lejjebb egy atlétatrikós férfi. Egy infánsnő jön lefelé a lépcsőn. A kapualjban megáll. Levelet dob az egyik kukába. Elegáns mozdulattal egy titkos levelet. Aztán eltűnik, egyszer csak nincs. Elillan a levegőben.

„Apámnak ugyanis ott, a Báthory utcában volt egy kis műterme, ahol sosem dolgozott. Eredetileg mosókonyha volt a hetedik emelet tetején. Én csak egyszer jártam ott, holott megvolt gyerekkoromtól apám haláláig. A Lichthof című kép is azt idézi meg. Az ablak, amit én annyira szeretek. A Terápia című sorozatban ott lógott a hátam mögött, Enyedi Ildikó kérte bele a díszletbe. És ennek a háznak a kapualjába festette bele apám Velázquez kék ruhás infánsnőjét. Ott áll a kapualjban, és kecsesen nyugtatja jobb kezét a koszos kukán. Van néhány ilyen képzőművészeti idézetet tartalmazó képe. S ezt Mándy nagyon szerette, erről írt egy novellájában, s azt kérdezi benne: Kinek szól a levél? Ki jön majd el érte? Vagy lehet, hogy a kuka tündérei repítik el a címzetthez? Igen, apám és Mándy rokonlelkek voltak. De már eltűnt az a világ, amelyben éltek. Megszűntek bizonyos közmegegyezések. Elpárologtak. Ez a felvilágosodásból induló humán kultúra, ez a görög–latin–keresztény, aztán világi kultúra és televény, amelynek a fontosságát mindenki tudta. Ebben egység volt. Egység, a világ két pólusán. A szocializmusban és a polgári demokráciában. Hogy Tolsztojt olvasni jó. Hogy Thomas Mannt is. Hogy Hemingway értékes és érdekes. Hogy nem baj, ha az ember olvasta a Bibliát, vagy ha tud latinul. Ebben egyet lehetett érteni. Most éljük azokat az éveket, amikor mindez elforog a múltba. Majd talán visszaforog egyszer. De amit ők jelentettek a műveltséganyagukból eredő biztonsággal, akár a lebegő Mándy, akár az én földön járóbb apám, az most nincs, az eltűnt, az hiányzik.”

Az első Mándy-hős Csutak volt Mácsai Pál életében. Tizenhárom-tizennégy-tizenöt éves korában olvasta a mindenre fogékony, felnőttesen érett és érzékeny kiskamasz történetét.

„Talán a szüleim adták a kezembe, nem emlékszem pontosan. De ami ennél lényegesebb, hogy azt sugallták ezek a történetek: a világ nem azonos azzal, amit az ember lát. Ezt találtam Mándynál. Hogy a belső történés azonos súlyú és azonos értékű, megbecsülendőségű, mint a külső, az objektív. Ugyanúgy meg kell becsülni. Akkoriban sok minden azt sugallta a világban, persze a szüleim nem, hogy a szubjektív, a belső viszony, ez a fajta érzékenység nem életre való. A materializmus nevű nézet volt a divat. A művészetben és a normális emberek körében persze nem. És még valami, amit Mándytól kaptam. Észrevetette velem, hogy a pici dolgokban, a rejtekező dolgokban, sőt, még a csúnya dolgokban is mennyi szépség van. És hogy a megszűnésük, az eltűnésük miatti fájdalom mennyire közös.”

Személyes emlékei alapján Mácsai Pál szelíd, finom, már-már angyali teremtésként látja maga előtt az írót, mégis egy kicsit félt tőle.

„A jelentősége által mindig egy kis szorongást keltett bennem. A tisztasága, a törékenysége különös hatással volt rám. Többször szilvesztereztek együtt a szüleimmel. Felmentem, köszöntem neki, és mentem tovább a saját barátaimmal. Leülhettem volna közéjük, ha akarok, de nekem ott volt a saját közegem, a kortársaimmal buliztam. Akkoriban úgy tűnt, mintha egy méterrel magasabb lett volna nálam. Gótikus figura volt, szublimált szellemi sűrűséggel. Később én is jártam nála. Irodalomról beszélgettünk. Felolvastam tőle valamit a rádióban, és a szövegéről társalogtunk. Ahogy én elemeztem, megfejtettem, arra mindig rábólintott, hogy persze. Kicsit úgy mondta, mintha az ellenkezőjére is ugyanezt válaszolta volna. A szövegével tökéletesen azonos volt. Varga Viktor, a nagyszerű dramaturg, volt rádiós küldött nemrég egy Mándy-anyagot. Egy felvonásnyi mutatványt, amelynek az alapja az Arnold, a bálnavadász. Még nem foglalkoztam vele, de a bogár már be van téve a fülembe.”

Hogy mennyire érzi Mándy hiányát? Ez a kérdés váratlanul éri Mácsai Pált.

„Nem tudom megmondani – mondja rövid töprengés után. – Mindennek hiányát érzem, ami elmúlt. Orbán Ottónak is, Réz Pálnak is, Esterházy Péternek is rettenetes hiányát érzem. Sokakét. Mándyét is.”